ARANY LAKADALMON.

Hol a násznép, amely ma ötven éve

Körülfogá az ifju mátkapárt?

S hol a szív, mely vágyban dobogva, égve,

Az esküszó- s a szent áldásra várt?

A vendégek lassan mind szétoszoltak,

Nyugtatva rég a néma temetők...

S megvan java a régi vonzalomnak

Tinálatok, hűn aggott szeretők!

Még akkor a szív csak remélt, sovárgott,

Sejdítve ment távol cél után,

Fakadt a lomb, hozott az ág virágot

S bár üde volt is az: - virág csupán!

Most a leélt, gazdag mult néz felétek,

Remény, várás kétsége nincsen itt; -

Omolhat a levél! ti már szedétek

Ama termő fának gyümölcseit.

És mily nap ez! minden cseng és sugárzik,

Örömit a perc ontja pazaron;

Itt vannak a fiak, s itt unokáik,

Öreg s ifjú; sok, ölben és karon;

S úgy, mint ki félig alva, félig ébren,

Tudalma két világ között lebeg:

Látjátok a boldogság szenderében

Mindazt, mi történik körűletek!

És annyi szép emlék titkon előjön!

Hogy sok felejtettről tanú legyen:

Nem fekszik súly az eltöltött időkön,

Nincs szemrehányás a nagy életen.

Oh, e csalárd vizen kik így hajóznak:

A sors-kegyeltek száma oly kevés!

Mig a nehéz út vége millióknak

Nem partra-szállás: partra vettetés...

Itt ülnek ők, - a tél fehér havával, -

Bizalmasan fogván egymás kezét,

Alig szólnak - s egy-egy tekintet által

Foly köztük a szives, titkos beszéd.

Kedvök dereng, borong... könnyen mosolygnak

S elébb, mint a futó köd elrepűlt;

- Szakadt felhők között bujkálva a nap:

Egyszerre látni árnyat és derűt.

Oh ez a magasztos kép, ez ritka látvány!...

Merengni rajta lelkünk úgy szeret:

A homlok fenségén s szív tisztaságán:

Előtünik a felsőbb eredet;

Érés, kedély: nyugodt, mély, tiszta tenger,

Mely fölzavart, sekélyes volt elébb.

- Az életben kétszer legjobb az ember:

Midőn ide jön és innen kilép.

A kegyelet hű érzetével állva

Körűletek, ti fáradt vándorok!

Elménk e dús, e hosszu földi pálya

Áldásain, küzdelmein forog.

S ha szívünk kész, hogy érzelmit kiöntse:

Ajkaink az igaz szót keresik,

Mert számos év, világi jó, szerencse

Nektek kivánva: - visszásan esik.

És míg magunk felett mélyen sohajtunk,

Állván az út s forgószél közepén:

Rövid s minden, mit nektek mondhat ajkunk

Az élet e szép, boldog ünnepén:

Rátok, kiket a zajgó élet árja

El nem szakasztott, együtt ragadt,

Egyszerre jőjön a vég, mely bezárja

Szelíd álomra a szemhéjakat!