Aranykor

Egyenes már a föld, ahol ők pihennek;

Hamva rég elhült a tüzes szerelemnek.

Rohanó fodorral jár fölöttük ősrég

Suttogó zenéjü, tenger vad mezőség.

Rég volt, nagyon régen; nem esztendő számra;

Újdonúj világ kelt a régi nyomára.

Haj! az idő nagyot változott azóta,

Roskadozott, vénült... a jó isten tudja.

Csak nem úgy van, mint volt, de nem úgy, mint hajdan!

És ha nincs úgy, hagyján, volna bár csak jobban;

E világ törvénye a változandóság.

Jó helyébe roszabb, rosz helyébe jó hág.

Elenyésznek végre minden földi dolgok:

Beomolnak a rég jeltelen sírdombok;

Összedőlnek egykor bevehetlen várak,

Régiek helyébe nyomban újak állnak.

Szebbek, haj de gyöngék! Omló vár kövébül

Ledéren mosolygó kéjpalota épül;

Szörnyeteggel rakott veszedelmes útak,

Mint a csíkos vászon, szépen kisimulnak.

Rengeteg ős erdők, tündérek tanyája,

Éhes sáskarajtól tőbül mind kivájva...

Szív helyett gyomornak szolgál a természet,

Nem lel abban senki már gyönyörűséget.

Ami természeti, nem jó az immáron,

Emberkéznek szennye füvön, fán, virágon.

Mi hajdanta termett, most úgy van csinálva;

Rabbilincsre verve istenek munkája!

Vendégfogadó tölgy lombjait levágják,

Mintha szabad sasnak tépdelnék ki szárnyát.

Fösvényül lerántják ereszét a háznak,

Hol utasok máskor menhelyet találtak.

Való, ami való, hogy szépen tenyésznek

Tudományos dolgok s minden mesterségek;

Nagy az ész munkája, gőzhajója, útja:

Csak az ember maga műve nyomorultja!

Megunott az élet, rettegett a halál:

Vigasztalást egyik se, másik nem ajál;

Nincsen embernek most imádott bálványa;

Nem tud mást szeretni s önmagát utálja...

Kimult e világból, sírba is kisérték,

Minden lelki épség, régi jó vitézség.

Emberek most gépet gyúrnak kardjaikból,

S gépet csinál egyik ember a másikból...

E mostani világ egy éléskamara,

Hol vitézek kardját rosda foga marja.

A helyett most a pénzt rakják hüvelyébe...

Jobb is! nem való a kés - gyerek kezébe!

Ah e satnya korból miről szólna a dal?

Emlékezet szárnya! ragadj el magaddal!

Vissza oda, hol nem vas a gyönge embert,

Hanem erős ember vitte a vas fegyvert.

Mindörökre eltűnt nagy idő, amelyben

Tántoríthatlan szív dobogott a mellben,

És sírig szerettek gyönge szívű lányok,

Emlékezet! költsd föl ezt a szép világot!

Mint szerelmi kínban nyögő vadgalambok,

Szebb napok sírhalmán gyászoló bús hangok,

Messze tűnt világnak szele szárnyán jőnek,

Súgva-búgva lombján ezeréves tölgynek.

Temetéskisérő gyásszal jár fölötte

Árnyas fátyolában az idő felhője;

Szemeimre borul csodatévő álom,

S én a mult időket, őseimet látom.

Magyarok istene! kedvezz életemnek,

Dicsőséged méltó éneke legyen meg.

Te Kinizsi karját erővel tápláltad,

Áldd meg énekét a gyönge unokának!

Oszt ha kiváltképen kedvesen fogadták

Énekemet fönn a halhatatlan apák:

- Úgy sem azért tettem, földi hála nem kell -

Vedd föl lelkemet, ha tetszik, énekemmel!