Arckép

Művész, így fesd a képem: a homlok nagy, derűs.

Görög derű ez, melyben a tiszta gondolat

A boldog esti órán, magányos hegedűs,

Plátói vággyal játszik örök ábrándokat.

A szem sötét és fénylő. Keresztény dómokon

Az üvegablakoknak ilyen sötét a fénye,

Mikor künn a világ esős, ködös, komor

És benn az oltárképek mind talpig feketébe.

És a kezem szelíden, fáradtan, üresen

Csüggedjen le a földre, mint szomorúfűz ága,

Amelynek a tavasz fáj s a sírok barnasága.

S a háttérben a szürke uralkodó legyen

És ne feledd az arcról a vénítő redőket,

Ó mert kín, gond, gyász sem felejté vésni őket!