Árnyék a falon

Marcona, dühös, fekete,

– hej, rég kísér már, átka rég nyom! –

holdfényes falon éles árnyék,

árnyék, árnyék, az én árnyékom!

Valami kemény, gúnyos harcos,

valami ősöm, zord vitéz,

ki sírhelyéről minden éjjel

eljön hozzám és szembe néz.

Félek, félek, hogy eltapos!

lapulok, mint a rögi-béka...

Rámeredek üveges szemmel,

s vagyok árnyékom bús árnyéka.

Legalább tudja: szomorú,

legalább tudja: fekete,

legalább tudja: jó kezében

mindig készen áll fegyvere.

De én nem tudok semmit, semmit

és nem tudom, hogy mi vagyok –

ünnepelek-e zeneszóval,

vagy gyászolok, vagy siratok?

...Nézem, nézem a holdas árnyat

remegő, lázas nyűg alatt

s előtte félős babonával

hajtom meg mélyen magamat.