ÁRPÁD ZALÁN ELLEN

„Napjaid oly szomorúk, mint a felhőbe borult ég,

Fegyvereid közt is bánatnak eredve fogyasztod

Életedet, szép birtokodat, s így híred enyészik.

Meddig fogsz, o fejedelem, vesztegleni? meddig

Szenveded a raboló magyaroknak terjedezését.

Karjaid a harcban nem gyengék kardot emelni,

És suhogó nyilaid villámként messze röpülnek.

Mink sem forgatjuk gyáván vasainkat utánad.

Szólj bár, s eltisztúl tájunkról dölfe hadával

A jövevény Árpád: gerelyen fog vére pirulni.”

Egy bátor bolgár fellengős lelke hevében

A lobogó tűznél széles pajzsára terülve,

Fejdelméhez emígy szólott a Tételi síkon.

A búlepte Zalán, Alpár ura, gondba merülten

Hallá dombjáról; s haragos mozgásra hevültek

Tagjai, s dárdáját emelintve az égre sohajtott.

Lángra kapó mérgét nevelé a csalfa görögség,

Mely a bolgárokkal együtt jött víni segédűl.

Haj! s nem tudta, hogy őt a fényes támadat ormán

Kelt zivatar zuhogandja körűl, és sírba taszítja

Hogy, mikor itten majd honnjától messzeszakadván

Vérében fetrengve terűl a Pannoni sikra,

Várt diadal zengése helyett küld vissza sohajtást.

Hah! de ki táboroz ott? villogva, csörögve vasában.

A Tisza mentében mely nép gyűl ellened Alpár?

Párduca vállairól, oldalról tegze simúl le,

Paizsa erős, s ez alatt döntő nagy melle erősebb.

Arca vidám, szeme tűz, zivatar szava, gyors keze villám,

Mely rezgő buzogányával vérontva csap, öl, dönt.