ARSZLÁN PASA.

Nógrádban állt Busa vára;

Csak egy torony a számára,

S két hétnek már egy nap híjja,

Hogy a török folyvást víjja.

A törökség feje Arszlán,

Nagy vitéz a szultán harcán,

Hol, mint a szél, előlnyargal...

- Ékeskedik két lófarkkal.

Nyolcvan ember van a várban,

Visszaadván jó busásan,

Amit üt az ellen rajtok, -

- Nagy András a várparancsnok.

‘Rajta török! víjad, víjad...

Ide lőjön golyód, íjad!

Hatszáz karvaly s egy kis fészek...

Hadd lássuk, hogy mennyit értek!?

S felel Arszlán, amint támad:

»Magyar, fel ne add a várat!

Mérkőzzünk meg, amint mondod;

Szeretem az ilyen dolgot!«

Foly az ostrom éjjel-nappal...

- Repedezik, bomlik a fal! -

Végre megszün’ - minek is már?

Kőhalommá omlott a vár.

Nagy András a török foglya,

Készűlt Arszlán, hogy elfogja!

A nyolcvanból vannak hárman, -

Fogoly vezér így szól bátran:

‘Meddig védtük e rosz várat,

Mint hulltunk el, mind jól láttad!

Nosza török! a sor rajtunk...

Kín- s halállal fogj ki rajtunk!’

»Szakálamra! - nyugton szól az, -

Nem cselekszem, amit szólasz!

Győzedelmet vettem harcban,

S te harc nélkül vennél rajtam!?

Nincs örömem a gyávákban,

Kiket földre gázol lábam!

Kedvem telik jó vitézben:

Menjetek el békeségben!«