Ártor és Ida

Oh kedves az élet, szép a világ;

Itt hagyni nehéz nyarad, ifjuság...

De szép Ida nélkül nem élhetek...

Világom, éltem, isten veletek!

Pokol az éden is pár ne’kül;

Le a sírba, le, csak ne egyedül!

Kevély, dacos Ida ott lesz velem;

Egyszer halok, egyszer megölelem.

Kértem, könyörögtem; kinevetett.

A halállal szóltam; megegyezett.

Csak vigyem el, ugymond, majd összeád;

Öleljem örökké szűz derekát.

“Ölelni fogom szűz hóderekát,

Csókolni tüzes parázsajakát.

Rongy életemet így jól eladom.

A halált, a rondát, kikacagom.”

A sírbolt zárva, a kulcs kihajítva.

“Ketten valahára, ketten Ída!”

“»De isten a harmadik, tudd meg, pór!«”

“S mi mindaketten csak hamu, por!”

“»Itt esküszöm, őseim hamvaira,

Hogy meghalok inkább!«” - “Hahaha!

Hisz magam is épen úgy akarom.

Szerelmet ad ajkam, halált karom.

Ragyogó szép tested ugy égetett;

Ki nem állhatom már; legyen hideg!

És lelkedet, azt magamba szivom,

Hogy el még a halál se válasszon.”

Sírmécs odafönn, aludj ki hamar;

Hóváll, ne remegj, az éj betakar.

Tizenkettőt ver az óra,

Vigyázzatok házatokra.

Atya, fiu és szent lélek!

Mondja minden jótét-lélek!

Dúl, ful a szél, szaggat fákat,

Mint valami dühödt állat.

Ablak, ajtó zörg; a sírbolt

Egyszerre csak nagyot sikolt.

Hirtelen megállapodék

A szél, mintha hallgatóznék.

Még egyet nyög, egyet sóhajt.

Mit jelenthet!? kéjt-e vagy jajt?

Szivében a tőr, de az ajk meleg

Egy percig: ez Ártor, ez a tied!

Csak percig, ugyan minek is tovább?

Több kéjt az öröklét maga sem ád!

S gyult ajka halóéhoz közelít;

De holtat a holtak nem engedik!

Egyszerre, holott mi zörej se volt,

Valamennyi előtte áll, a holt.

A lányra eresztik pókkarjokat;

Nem húzza ki száz ló egy ujjokat.

Rángatja el Ártor, sehogy se megy.

Megkondul azonban fölötte: egy!

Eltűnnek a vázak, de már mit ér?

Még tüzel az agy, de már fagy a vér.

És üthet az óra akár hatot,

Mindegy nekiök: az utolsó volt.

Hova lett a kisasszony s a vadász?

Túrt hangyaboly, zúg, forr a grófi ház.

Egyházfi le-föl lót-fut; mi baja?

Orsó a szeme, gereben a haja.

Házát keresi, nem tudja melyik.

Hebeg sokat is: nem érteni, mit.

Kezében a kriptakulcs: oda hát!

Le a baktert, a szolgált katonát.

Lemegy az, föl is ér; beszélne már;

De néma örökre, szegény; mi kár!

A diák, pedig olyan jó feje volt,

Esze nélkül jött föl: tébolyodott!

Megy harmadik is, nagy igéretért;

De mi haszna, az meg már föl sem ért.

Ne senki be többet! Hívnak papot,

Beszenteli újra a templomot.

A kriptagarádot befalazák.

Azóta, kié volt, kiholt az ág.

Halasztva a pör, temetve titok,

Úgy várja be a vég itéletnapot.

S csak sejti, ki hallja, mit beszél,

Mely szökdös az ablakon át, a szél.