ÁRVERÉSEN.

E házban hajdan egy galamb lakott,

De vijjogó ölyv verte el;

Amaz boldogság volt, ez szenvedés...

Most már pusztúlásé e hely.

Ur és urnő alunni mentenek...

S a nép, mely őket kikisérte:

Tolvaj méhként rajong a ház körül,

Versenygvén: ki ad többet érte:

Vad forgószél csapott e házra tán,

Hogy olyan össze-vissza van?

Felfordult minden, minden éllel áll

Az udvaron s szobáiban.

Ezt és amazt a jámbor birtokos

Tán gonddal őrzé s megkimélte;

Most fel s alá rugdossák és vetik,

S azt mondják: ki ad többet érte?

Az úr szerette a virágokat,

Oltott, nevelt, ültetgetett;

Kies kertének árnyas fái közt

Lelt, hogyha lelt, enyhűletet;

A gondos kertész koporsóba ment,

Hadd pihenjen, őtet sok érte...!

Nem tudja, hogy kedves viráginak

Kiáltják: ki ad többet érte?

Vallásos volt az urnő s ájtatos,

De sok fájdalma is vala;

Fájó szivére írt ha nyert, nyere

Imádkozásnak általa;

Melyre lehajtá égő homlokát,

Ha könnyes szemmel Istent kérte:

Itt imakönyve... itt feszűlete...

Kinek kell? ki ad többet érte?

Meghittei: a napló, tárca, toll,

Kikkel gyakran barátkozott,

Akikre bíza csendes éjeken

Sok gyöngéd, bús gondolatot:

Imhol vannak! tán szatócs veszi meg?

Tán zsibvásárra jutnak végre?

Nemes hölgy! jó hogy nem hallod, midőn

Kiáltják: ki ad többet érte?

E kapzsi népet én nem szeretem;

A kerti tóhoz szököm el,

Nézem a csurgót, mily sietve fut...!

Mint életünk, örömivel!

Uratlan kert, lakóid alszanak!

Végét még egyik sem remélte;

Lelkem borong... de egy hang felzavar:

Egy... kettő... ki ad többet érte?