Árvíz

„Árvíz! árvíz!” sikoltják mindenütt

Riasztó hír-harangok.

Amerre nézek: tenger a világ.

Kilépett medréből a Bánat,

Elszakította gátját a Betegség,

Hidakat sodort el a Balszerencse,

A Nincstelenségnek már partja sincs,

A viskók eltűntek, a paloták

Talapzata alámosva inog,

És mindenünnen kezek nyúlnak ki,

Szegény, kapaszkodó kezek az árból,

Keresnek valamit, hogy mit, maguk se tudják.

Mivel dugjam be fülem, hogy ne halljam

A vészharangot, - hogy vakítsam meg

Nyomorúságra táguló szemem?

Hogyan némítsam el a rettegést

Világban elszórt szeretteimért?

Hogyan markoljam meg a kezüket,

Hogy mentés helyett akaratlanul

Le ne rántsam magammal őket is?

Mert víztől sodort szegény száraz ág,

Tehetetlen gally az én kezem is.

Visz a betegség, tép a balszerencse,

Ragad és eltemet a szomorúság.

Örökkévaló Árvizi Hajós,

Kegyetlenül kegyelmes,

Ki láthatatlan ladikoddal

Lebegsz a nyomor vizei felett, -

Ki némelyeket felveszel hajódra,

Ki másokat a mélybe visszalöksz,

Én nem tudom, csak Te tudod, miért -

Ó, vedd fel az én kedveseimet! -

Mindenkit, akinek szívétől

Az én szívemig szálat feszítettél.

Nem tudok én most népekért,

Világokért fohászkodni Tehozzád,

Egyesekért, személyszerint könyörgök:

Ne hagyd, ne hagyd, ne hagyd alámerülni!

Örökkévaló Árvizi Hajós,

Kegyetlenül kegyelmes,

Ki láthatatlan ladikoddal

Lebegsz a nyomor vizei felett -

Ha nem férünk fel ladikodra mind

Tehetetlen, nyomorult emberek:

Ó, vedd fel, akiket én szeretek!