ÁSVÁNY.

Volt egy falu hajdan a Duna mentében,

Ma is megvan ugyan, pedig ott, hol régen;

Mégis akkor épen a folyóra dőle;

Most egy órányira van a Duna tőle.

Ásványnak híjják most, amint hítták hajdan,

De akkor gazdag volt ezüstben, aranyban;

Bár nem volt bányája, nem is szántott, vetett,

Mégis a maradék örökölt eleget.

Hazudok! mert mégis volt egy kincsbányája,

Volt egy szántófölde, kit a szélvész szánta;

Tudnillik a Duna, melynek fövenyében

Találta és mosta az aranyport bőven.

Innen származott a parti falu kincse,

A kincsből származott gonoszsága szinte;

Mert igazán mondják a példabeszédbe’:

Mikép az erkölcsnek a pénz ellensége!

Telhetetlenség volt, azután fösvénység,

Amely megragadta a falunak népét;

Végre az aranypor nem volt neki elég,

A máséra tette álnokúl a kezét.

Egy tág öböl volt a templom mellett épen,

Biztos kikötőhely zivatarban, szélben;

De szörnyü volt a sarc, mit a nép arra rótt,

Ki ott hajójának kiütte a karót.

És amitől ugy fél s fázik más jó lélek:

Ők mindig zivatart, szeles időt kértek;

S valamely hajónak ha megszorúlt népe,

A fele-teherért mentek segítségre.

Jó hajózók voltak, mint uszók s buvárok,

De ez az ügyesség roszra szolgált nálok:

Kirablák a hajót, s megfurkálván éjjel,

Szegény csajkásokat benne sülyeszték el.

De eljött az idő. Egyszer nagy tűz támadt,

És földig emésztett minden pajtát, házat;

A gonosz lakókból nem egy odaégett,

Kik szereztek élve sok jajt és inséget.

A szörnyü riadást a vén Duna látta;

S örűlt, hogy jéggel volt borítva a háta,

Hogy nem merhet vizet a rosz nép belőle,

Amellyel a tűznek futását előzze.

De a nép felszedve kincsét, gazdagságát,

A veszedelemből hirtelen odébb állt;

S egy rövid esztendő alig mulott el még,

Hogy kétszerte szebben felépült a helység.

A látogatásról, mely büntetett s inte,

Meg is emlékezett a nép eleinte;

De amint idővel a kárt kiheverte,

Újolag elfajúlt s roszabb lett kétszerte.

Ekkor a vén Duna, mely boszúsan nézte:

Mikép merűl több-több istentelenségbe,

S hogy a gazdagsággal, melyet mos vizébűl,

Inkább roszba sülyed, mint a jóban épűl:

Túlcsapott a parton, - fellázadt hulláma

Elsöpörvén mindent, mi útjában álla:

A gonosz helységben nem maradt kő kövön,

Mindent elpusztítván a haragos özön.

De a nép felszedvén kincsét, gazdagságát,

A veszedelemtől hirtelen odébb állt.

S egy rövid esztendő alig mulott el még:

Háromszorta szebben felépült a helység.

És ismét nem tanult, de maradt a régi,

Hajdani bűneit ujakkal tetézi;

Hasztalan a csapás! sebet nem ejt rajta,

Hisz megmaradt a viz s neki kincset hajt a’!

Dicséri a Dunát hivalkodó szóban,

Kire beszédében annyi boszantó van;

Megharagszik végre a vén folyam s kapja:

A régi százados árkot oda hagyja.

Szörnyü zuhogással rombol, tép a síkon,

Hogy magának ottan más árkot hasítson:

S addig fészkelődött izmos derekával,

Míg kinyujtózhatott uj ágyában bátran.

S házaival nem rég mely partjára dőle:

Egy órányira lett a rosz helység tőle;

Mocsár s ingovány leve régi árka,

Hogy Ásványról senki partjára ne járna.

De hogy ne is legyen, ami odacsalja:

A fényes aranyport nem verte a partra,

Hanem a fenekén eltemette mélyen;

Azóta nem is lel senki a fövényben.

Ha nem szaporítják: a vagyon megcsappan,

Ásványról is a kincs fogyott lassan-lassan;

De a gonoszság is kevesbedék véle,

A pénz elment - és az erkölcs visszatére!