ASZFALT

Novemberestén, - párás, szürke légben

Végigsuhant fehéren, - hófehéren

Zsibongó utcán, téren.

Hol kába fényt szór minden kirakat,

A sivár, gőgös ívlámpák alatt

Sietve elhaladt.

Míg karcsú árnya a házak falán

Úgy fut utána - üldözi talán:

A gondűzött, a szomorú leány.

S egyszerre, - megáll a sarkon.

Ott benn, a kávéházi füstbe, fénybe,

A csúf, közömbös, hétköznapi létbe,

Ott, - valaki. Ez ő! Nem tévedett!

- - Elnézve sürgő emberek felett

A férfi. Szeme, az utcára téved, -

Nem száll belőle tűz, se vágy, se élet.

Egyhangú közöny az arcon.

Egy pillanat. Csak amíg átsuhan

Egy szíven a ború.

Míg széttekint - magába, társtalan

Egy lány ki szomorú.

Egy pillanat, míg az emlékezés

Zokogva tör elő.

Egy pillanat csak. És szemükben ég

Sóvár, tüzes, dacos gyönyörűség,

A mindent feledő.

Csak ennyi! És míg gyorsan összefogja

Remegő kézzel sötét köpenyét, -

Megcsukló vállal, - tétovázón, félve

Vagy visszahívó, édes szót remélve

Megindul, - a ködbe, - odébb.