“Átkozd meg a világot s halj meg...”

Így szólt ma reggel is, újból, ágyam szélén Elifáz,

látván lelkemet, seb hátán sebbel betakarva

Mint cserepekkel a süppedő szalmatető -

- Az egész csupa var, cserepes vér, lelket nem is látni alatta

Elhagyott az öröm s minden barát, elhagyott a reménység

“Nézegetnek utánad Téma vándorai,

Sóhajtásaid ömölnek, mint a habok

S megutáltak téged a te ruháid - tenger vagy-e tán

Vagy cethal, hogy őrt állít ellened Isten?”

Marhád szertefutott, jó voltál, aranyoztad a trágyát,

Trágyába lökték aranyad, ez volt a fizetség -

Hiába vakarod sebedet, sebesebb lesz a vakarástól

(Mert meg vagyon írva, magad írtad, bünteti ő azt, ami szenved)

Elvesztetted báránykáidat is, továbbá

“A te hegedűd víg szava sírásba fuldokol át -”

Mire vársz még, mondd, hogy bételjen az írás?

Átkozd meg a világot s halj meg! -

- így szólt Elifáz, Bildád és Czófár, vetekedve

Aztán csak csönd jött már tátott, fekete szájukból, sötétség és temetői fagyos szél

S a gyertyákat már kezdte gyujtogatni valaki

Midőn a mélyből, a mélyből, a mélyből egy vékony

Csendes hang nevetett fel, oly halkan, meg se ismertem

Hogy az enyém ez a hang, oly régen

Restelkedett valahol, ahol a kisgyerek alszik -

Felnevetett és szólt más, egyszerű hangon:

Hagyjátok azt a gyertyát

Bőtorkú, vén zsidók ti

S a nyirkos, sűrü szókat,

Tudjátok, hogy hiába!

Szó nélkül is felel rá

A zümmögő süketség

Ölében halkan ingó

Szívem szerény verése

Pirinkó meztelenség

Pihegve mozgolódván

Maroknyi kis pihében

Nem vagyok nyomorultabb

Remélni, élni gyengébb

Mint amikor születtem

Mint most, oly meztelennek -

Az útak itt is, ott is

Most is, mint akkorában

És minden pillanatban

Szétnyílnak, szertefutnak

S van köztük mindig ösvény

Hol nem gurul utánam

Nyekergő kintornája

A megaláztatásnak

Károgni Jób keservét -

Más dalt próbál tilinkóm

E dalban nincs üvöltő

Kín és egetverő kéj

Nincs szövege, zenéje

Nem régi és nem új dal

Nincs héberül, se rácul

Se magyarul, se másképp

Csak úgy, ahogy a fában

Keringő kis vizecske

Kattogja eltűnődve

Hogy vágjátok le lombom

És lábam, mind a kettőt

S szemem kiszúrhatjátok

És csak egy csonk maradhat

E csonk tovább dalolja

Kemény kérgét a fának

Amit hiába tör fel

A sors diótörője

Mert főd és víz alá is

És lukas kemencébe

Rejtőzik el magától

És hogyha egy darab kő

Az ország útja szélén

Megmozdul és elindul

Az én leszek: ne fuss el

Rémülten - vedd kezedbe,

Gyermek, ki megtaláltad

Nézz szét, nem látja senki

Rejtsd el ruhád alá és

Szorítsd meleg szivedre,

“Mert miután a testem

Megrágta az irigység,

Lelkem felett megáll és

Meglátom én az Istent”.

S már nem volt sehol Bildád, Czófár és Elifáz

Ébren voltam s a levegőben feleselve szóltak a húsvéti harangok.