Atlantisz

Búvár leszek én, kaucsukból gyártva ruhám, süvegem

úgy nézek a két kaucsukba szegett karikás üvegen

bukdosva botor léptekkel a sűrü nehéz víz alatt

és nézem a hajladozó suhanó sima kúsza halat

a kicsit, a fürgét s a nagy halat, a kicsi néma vadászát

virágszerü állatok áloméletü nyíladozását

a piros koráll eleven hegyeit, virágszigetét

a rettenetes fejlábu polyp Medúza-tekintetét

száz szép halavány színt kéken a víz remegő üvegén át

és látok egy elsüllyedt várost, félig leomolva, némát,

egy holt mesevárost kéken a víz remegő üvegén át.

Hintázik a habban nagy fala - mind csupa márvány.

Csikosra, sikosra moházva bekente a vízi szivárvány.

Hab rongyaivá rezgése miatt szétpikkelyeződik a színe

kikorhadt rég minden kapuja. - Belépek egy helyen. Ime.

Egy nagy terem - babylóniai. Még szobrok, oszlopok állnak

és függönyöknek aranyrudai (holt kincs a gyenge buvárnak).

Márvány, meg arany, meg drágakövek (vagy élő vizi virágok?)

de bibort s ami volt más drága szövet, a víz sava rég kirágott.

Még aranyváza a trónnak áll, de már faülése kikorhadt.

Csönd van, csak az ablakokon suhan be néma komor had

mint nagy madarak, tányérhalak, az oszlopok erdejében

olajos lomhán keringenek, szobrot kikerülve szépen.

S a szobor mögött lámpám besütöm a sötétlő néma zugolyba:

porló halom emberi csont van ott, ahová a víz sodorta.

Halott világ! Csak a víz eleven és szerte rezgeti selymét

ruházva a halott köveket s a csontok kriptai termét.

Másutt a halál magára veszi a föld süket öltönyét

itt áttetsző üngben mulatoz, követve a víz ütemét.

Játszik selyem kék fodraival és táncol ős ütemére

szerpentin táncosnő gyanánt az óceáni zenére.

Azután lámpám a szoborra sütöm: hamit kinézhetek abból

egy Aphrodité Anadüomené, amint kikel éppen a habból.

Azóta hej megint lemerült s nem látja ember a pőrét

halak dörlőznek combjai közt és víz simogatja a bőrét

nedves haját fősülgeti még mint rég a régi mesében

s örökre fürdik meztelenül a zord Óceán vizében.

Csak én vagyok itt aki emberi még és lelke se, teste se márvány,

nehéz a víz és nincs levegő: bukdosva fulladok árván.

Csak nem szakadt el a gumicső? vagy a láncnak csigavonója?

Hé emberek! ne hagyjatok itt! fel! a levegőre! hajóra!