ATYÁMNAK

Szegényen s elhagyatva élsz

Mindenkitől, atyám!

Becsületes, ősz fejedet

Oly rég nem láthatám.

Elfoszlott, mit munkálva szerzél,

S mit áldott kezed épitett,

Idegen kézre száll a hajlék:

De megmaradt a becsület!

Bár szigorú lelkiismereted

Nem lesi szolgahad,

Ne félj, azért nem érte szenny

Fejedelmi arcodat!

Parancsoló ész volt sajátod,

S kis körnek égett nagy tüzed;

Föléd került nem egy világfi:

Tied maradt a becsület!

Nem a helyzet, hatalmi kör,

Ami dicső, mi nagy;

Hogy ki voltál, én jól tudom,

S nem kérdem, hogy mi vagy.

Pályádra, melyet megfutottál

Világot e pár betü vet:

S nincs, amivel mi fölcserélnők

Fényes betűid, Becsület!

Uralkodó szív volt sajátod,

S “Másért!” volt jelszavad;

Nem máson és nem másból éltél,

Forrás voltál magad.

Csillogjanak az álmagasban,

Kik megtagadták elvüket:

Több üdvösség van e tudatban,

Hogy él s emel a becsület!

Verd meg a léha lelkeket

S hidd az Istent, atyám!

Löveljen büszke fényt szemed

Napodnak hajlatán!

Élj példaként azok szivében,

Kik el nem adják lelküket:

Hogy itten minden romba dőlhet:

Ingatlan áll a becsület!