Avató

Vendégeink, e furcsa házba,

mily szókat adjak én tinektek,

kik vártok, ábrándtól csigázva,

és e függönyre rámeredtek?

Itt nincsen ágy és nincsen asztal,

terítve hófehér damaszttal.

A tál lyukas és kong a korsó,

s üres a bölcső és koporsó.

Papír az ablak, s ha kitárod,

az éjszaka száz réme károg.

S ha ajtót nyitsz, egy meredélyen

állasz a semmiségbe, mélyen.

Ó, itt a semmi s ott a minden,

túl, túl az ajtón zúg az élet,

álmok remegnek kertjeimben,

oly ködösek, búsak, fehérek,

és tikkatag halotti rózsák.

Tiétek a nábob valóság,

a poma és az aranyalma,

a vágyak áldott lakodalma,

pezsgők édesse, keserűje,

tél gyémánt gyöngye, nyár derűje,

kik dúslakodtok földi kincsen.

És a miénk csak az, mi nincsen.

Mégis ti kértek, dús halandók,

a koldusoktól, s százszor inkább

nézitek a festett kalandot,

mint véretek szent karmazsinját.

Kezetek nyujtjátok remegve,

mutatva, hogy nincs semmi benne,

mert jajaj, mindhiába markolt,

az élet hozzá is fukar volt.

Csak egy maradt meg, ami nékünk

a játék-álommenedékünk,

s szegényes vendégségbe gyűlve

leültök árva, bús körünkbe.

Azt mondjátok, a minden itt van,

és túl a kapukon a semmi,

mely lármázik a fényben, ifjan,

s hajh, nem tudunk nyomába menni.

Bejöttök, s az ajtót becsukva,

egy más világba vagytok újra,

s akartok látni síró nőket,

ibolyát, őszt és temetőket,

tündért, ki a ligetbe lebben,

csókot, halált és tőrt a sebben,

mert itt keresitek, mi szétfolyt,

az életet, a drága tébolyt.

Legyen tehát. A szín peregjen

öntengelyén, akár a földgömb,

szélvész és villany sisteregjen,

s hazudj szelíd holdfényt, te zöld gömb.

Lázaktól égjenek az esték,

váljon könnyé, vérré a festék,

ocsudj, az űrből kelj ki, ember,

s kiáltsd túl testvérőrülettel

a végzetet, az összevisszát.

Dobot! Zenét! Maszkot! Kulisszát!

Legyünk többek, legyünk mi mások...

Kezdjétek el, komédiások.