AVVAGY ÉN MÁR SOHA...

Avvagy én már soha meg nem nyugszom?

Mindörökké tart e lelki harc?

Oh leányka, e véget nem érő

Kínozással, mondd, hogy mit akarsz?

Mert te kínzasz, mert te gyötresz engem,

Pedig én meg nem bántottalak;

Vagy talán az megbántás előtted,

Hogy szeretlek, hogy imádalak?

És ezért kell oly sokat szenvednem,

Oly sokat, amennyit csak lehet!

Szívemet megvesztegetted, lyányka,

Hogy örökké verjen engemet.

S ezelőtt még, ha reggeltül estig

Gyötörtettem is a kínpadon:

Az enyém volt a pihentető éj;

Most sem éjem többé, sem napom!

Mint galamb száll én felém az álom,

De reám nem édesgethetem:

A galamb félénk madár... tovább száll...

Elriasztja dobogó szivem.

Kérlek, lyányka, parancsolj szivemnek,

Csendesítsd le e vad pártütőt,

Nehogy egyszer a kétségb’esésnek

Óráján keresztüllőjem őt!