AZ A SZÉP, RÉGI ASSZONY

Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,

akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,

aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,

vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,

aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,

azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.

Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,

napozva, álmodozva amint ott ül a kertben

s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében

s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.

Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,

mint aki gondol egyet a susogó lugasban,

föláll és szertepillant és hirtelen megindul

és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl

ott lappang, elvezetni a távolokon által,

két oldalán a búcsút integető fákkal.

Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,

azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.