Az állatkertben

Szűk palotáddal szemben meg-megállva,

Elnézem olykor szenvedésedet,

Állatvilág nemes, fogoly királya!

Amint szabadulásod keresed.

Jársz kelsz, forogsz alá-föl szakadatlan,

Fürkészve egyre a nyilásokon,

Mint befogott ló a száraz malomban,

Nem tudva megnyugodni sorsodon.

Vigasztalódjál...! itt e földi létben

Megannyi élők mind rabok vagyunk.

Mint neked itt a vég, nekünk meg épen

A végtelenség gyötri bús agyunk.

Gyorsabban, mint te ádáz börtönödnek

Rázod kérlelhetetlen rácsait,

Képzelmem rezgő szárnyai verődnek

A halovány tejút határaig.

És még azon túl, messze, mondhatatlan

Távolságok felé röppenve el,

Kérdéseimre, hol a vég azokban?

Kétségbeejtő némaság felel.

És mégis, tudva bár, hogy mind hiába,

Elátkozott lélekként, hittelen,

Rémtelt, örök, siket, vak éjszakába

Űz-hajt a kétely, fojtó sejtelem...

Míg mindenütt szédületes örvényszél

Ásít felém, ijesztve: ne tovább!

Lelkemnek, ím ládd, a te rekeszednél

Nem tágasabb e mérhetlen világ!