Az álmatlan király.

Sötét az éj, sötét a vár,

Szép álmok közt a lét enyhül;

Aranyszékén gonddal tele

Csak a király álmatlan űl.

Előtte a nyert korona,

Melyért eladta álmait,

S véres tetőn felesküvé

Az éj undok hatalmait.

Komor mint a sír szelleme,

Gyorsítaná a rest időt;

Erőn bízik, veszélyt gúnyol,

S víg leblek is rettentik őt.

S tünődve míg a zord király

Belső vésztől így hányatik.

Szelíd hangon s mindég közelb

Föl a kertből szó hallatik.

Irígy sorsként néz a király!

Jelenni ott ki merhete?

Vigyáz, sötét gyanún eped,

S haragra gyúl vad érzete.

S mint éjjel hűs csermelyt keres

Az őz, a nappal üldözött,

Oly bizton egy szerelmes párt

Andalgni lát virág között.

“Hah! minden kény csak a poré,

S az én párnám gyémánttövis?

A legszebb álmot élik ott,

Ha engem fut, szűnjék az is.”

Mond, ívet és nyilat ragad.

A nyíl suhan, szűz melybe hat.

Végsőt nyög az s a gyepre dől,

Halványon mint a hófuvat.

De a kedves fölötte áll.

Merőn, némán a gyász cserén:

Emléke nincs, csak kínja ég,

S enyészet dúl lázadt erén.

S karjára fűzve szép hivét

Eltér, nyomán vért hagyva csak,

S a vár fölött a csend közé

Baglyok varjúk sivítanak.

Éjfélt üt, és tört hangokon

Dal reszket így jajjal vegyest:

“Alugy, alugy jó kedvesem,

Ne könnyezz vért, pirosra fest!

Óh szép kebel, fejér kebel!

Hol bájoló hullámaid?

Karom ringat s te most pihensz,

S nekem hagyád fájdalmaid!”

Vérszomjusan kel a király,

Midőn hozzá egy őr rohan:

“Uram segits! vad rém kisért,

Átok, halál szemlángiban.”

S alig mondá, halkan belép,

Holttestet hozva karjain,

Egy ifjú, szép, de őrülés

Borong szétdúlt vonásain.

“Szelíd lantom szívet nyere:

Nézd csak mi szép, minő hideg!

Rejtsd a nyilat titkon hamar:

Sír a Halál, nem sérti meg.”

Az ifjú így, de a király

Reng, fölriad; fagy, láng teli;

Ön lyánya a kedves halott,

S lelkét ezer kín tépdeli.

A két hű szív rég hamvad már,

De él a zord király búja:

Ínsége uj, bár fürte ősz:

S ez a nagy ég boszúja.