AZ ÁLMODÓ LEÁNY.

Ott alszik a lyány, oly nyugtalan alszik,

És szíve dobog és sóhaj a hallszik.

Mi bántja, mi búja, mi titka lehet?

Először, utolszor, örökre szeret;

S mint őzike, mely’t a vadász csöve hajt,

Reszketve, lihegve, alélva sohajt

«Oh titka szívemnek,

Oh sziklateher!

Oh ifju szeretlek

S nem mondhatom el!

Megölne a szégyen,

Megölne a bánat;

Elhervadok érted,

Haldoklom utánad!»

Ott alszik a lyány, oly nyugtalan alszik,

És szíve dobog és sóhaja hallszik,

De égi mosoly lebeg ajka felett,

Álmában övé, kit örökre szeret;

S mint vágya hevébe sülyedt csalogány,

Megcsattan a szó remegő ajakán:

«Tied leve immár

Búm szégyene, titkom.

Oh ifju szeretlek

És íme kimondom!

Csókollak, ölellek,

S bár veszszek el én,

E pillanat üdve

Örökre enyém!»