Az álom.

Búsan zeng egy ifju dalnok,

És fölnéz a sziklavárra,

Mely szép Eldát fogva rejti

Hű szerelmök gátlatára.

Hasztalan zeng, őt nem látja;

Angyalképe nem mosolyg le,

Búsan tér el a ligetbe,

Hol párján nyög a fülmile.

Majd leszáll az est homálya,

Hárs alá dől a ligetben,

Ez tanúja szebb időnek,

És elandalg képzeletben.

És sötét lesz és sötétebb,

Csak a vári csarnok fénylik.

Nyugszik minden, csak a várban

Bús harang, bús ének zajlik.

“Mi fejérlik a nyiláson,

Mint a holdnak bájsugára?

Mily homályos ének reszket?

Olvad a szív hallatára.

Elda, Elda! - hol rózsáid,

Hol villáma szép szemednek?

Fázol kedves? oly hideg vagy,

Csókja még is öl hevednek.”

“Édes dalnok! a kakas szól,

Hívja nőjét a fülmile,

Zengzetére esküm ébred,

Sírból szállok én hozzád le.

Nincs atyámnak már hatalma,

Villi lettem, vágyam telve,

Lejtsd el vélem a menyekzőt,

S húnyj el itt forrón ölelve.”

És a dalnok keble rendűl,

Jéggé vál az éj fölötte -

Míg egy hő csók létre gyújtja,

Fölnéz, s Elda áll mögötte.

“Édes zengő, mint kereslek!

Álmodám hát s nem vagy lélek?”

“Megkérlelve már atyámat

Élek, és mint hölgyed élek.”

S mint a nászok serge gyérűl,

S kit jó bor, kit fáradság nyom,

Hölgye keblén esd a dalnok:

“Hagyj, ég! holtig így álmodom.”