Az álorcás magyar

A magyar erő roppant ormain

Jártatta hideg, szomorú szemét:

Mohács mögött, ország-halál mögött

Csillogtak messze Mátyás csúcsai...

Rajtuk jártatta szomorú szemét,

Róluk álmodott szörnyű éberen:

El nem ragadták álma paripái,

Önuralom zablázta zordonul.

Tudta: ütközni nyílt hely nincs sehol,

Sem döntő diadalra rónaság,

Sziklák közt folyt véres bujócska-játék,

Erdélyi farsang, komor karnevál.

Az új mulatság új magyart kívánt.

Nem ledübörgő felvonó-hidat,

Nem egy ellenség ellen egyenest,

Fedetlenül kirontó Zrínyiket.

Az új mulatság más magyart kívánt:

Kardos magyart, de álorcásat is,

Sok ellenség közt zúzott csontjait

Bölcsen forgató, „praktikás” magyart.

Ő lett az új, az álorcás magyar,

Ki váltogatott, száz álarc alatt

Híven hordozta s változatlanul

Örök-egy arcát, faját, Istenét.

Sziklák közt folyt véres bujócska-játék:

Előre két lépés, meg vissza három,

Kettő kelet, kettő nyugat felé...

Csillogtak messze Mátyás csúcsai.

Előre két lépés, meg vissza három,

Kettő kelet, kettő nyugat felé:

Az ördögökkel kellett cimborálni

Látszatból néha, - mindíg Istenért!

Ő lett az új, álorcás magyar,

A kérdező: Ki látott engemet?

Az alkudozva is félelmes úr,

A hajlongva is töretlen gerinc.

Messze maradtak Mátyás csúcsai,

De Erdély épült az álarc alatt

S a magyar mérleg egyensúlya lőn

Világ-súlyok vak zuhanása közt.