[Az Antikrisztust kelni láttuk őt...]

Az Antikrisztust kelni láttuk őt

és vizek fölött a parázna nőt,

a királyokkal szajhálkodni, mig

lent fulladoztak hajszolt népeik.

Szivünkben most egy vádló hang süvölt:

Mi fontuk a korbácsot mely gyötört,

mi öntöttük az ágyut mely megölt -

silány rabszolgák! mért tűrt meg a föld?

Két nép vagyunk ma, muszka és magyar,

ki több szégyenben élni nem akar

és inkább szenved, inkább belehal,

de ember lesz és újra fiatal!

Magyarok! a kor nagy dologra hi,

mi vagyunk az idők postásai,

mi küldjük szét a vörös levelet,

melynek pecsétjei vérző szivek.

S sokan remegnek, ha a pósta jön,

de még többeknek lesz ez szent öröm,

hogy nem volt annyi vér és annyi könny

hiába, mert már a nagy óra jön.