Az anya gyermeke sírján

By Imre Madách

Fejemre hulltanak

Ezernyi átkaid

Nagy ég! s lerombolád

Éltem virágait.

Törött hajó vagyok

Az élet tengerén,

Keblem kihalt, rideg,

Miként elhamvadt szén.

Hazátlanná tevél:

Elvetted férjemet:

Tüzláng harácsává

Tevéd értékemet.

Haragra bőszitéd

Szülőim ellenem,

S nincs már, ki sohajtná:

„Jőjj szűmre gyermekem.”

Ki velem érezzen,

Ki nyujtsa védkarát,

Ki szánja sorsomat,

Nincs részvevő barát.

De bár így sujtának

Ezernyi átkaid:

Elgyőzte dult szivem

Felfogni villámaid.

Mert adtad vígaszul

Mennyednek angyalát:

Egy szende gyermeket

Szerelmem zálogát.

Kinek kökényszemén,

Bibor-hullám ajkán,

Selyem hajszálain,

Fejér márvány nyakán:

Feltünni szemléltem

Szép multam hajnalát,

Felejtve sérveim -

Felejtve szűm baját.

S először amidőn

Rebegte: „jó anyám!”

Elbájolt énmagam

Mennyekbe álmodám.

S midőn a serdülőt

Hevülni szemléltem,

Ha mondám: „tiszteljed

Hazádat gyermekem!

Szeresd, mint második

Anyádat: védd ügyét

Dicsőitsd hü fiját,

S téritsd meg ellenét!”

Hol itt a földi kincs,

Mely minden fényivel

Fölérne a szülő

Szentült érzelmivel.

S mind e gyönyört, üdvöt

Most sirporond fedi

S szűm felbőszült kinok

Kányája tépdeli.

Fejemre hulltanak

Ezernyi átkaid,

Isten! s lerombolád

Éltem virágait!