Az anya végrendelete

Kórágyon lankadt ifju nő,

Mint hulló rózsaszál,

Felette száraz ág gyanánt

A férj meredten áll. -

Karában kis leány enyelg,

S a nő fel-felvidúl,

Egy-egy sugár reng ajkain

Múlt boldogságibúl.

Mint hogyha a nap már lement,

S egy eltévedt sugár

Az estharmat könyűi közt

Még mosolyogva jár.

Még egyszer érzi, hogy nem élt

E földön hasztalan,

Hogy lelke gyermekében él,

És ifiúlva van.

Lelkébe száll szent nyugalom,

Kezd halkan szóllani.

Hangjában egy hervadt tavasz

Végdalját hallani:

„Sírom felett, óh kedvesem,

Ne álljon büszke kő,

Ne hozzon ékül rózsaszált

A csendes temető.

Ne zengjen sírom hantjain

Az egyház szent imát,

Ha érdemeltem, úgy az ég

Majd más jutalmat ád.”

Barna fejfa, néma sír,

És vidéke oly kopár,

Égen földön írva van

Sárga színnel a halál.

Sírfenéken ifjú nő

Szép álmokkal szendereg,

Mert imáját hallgaták

S teljesíték az egek.

Sírján szobrok nincsenek,

Nincsen büszke kőhalom,

Férje áll ott, s keblében

Megkövült a fájdalom.

Nincs felette rózsaszál,

Ah, de lánya térdel ott,

Hinnéd angyallá leve

Sírt virasztni a halott...

És ez ünnepély alatt

Ott van az ég is jelen,

Lány keblében ág gyanánt

Rejlik a szűz szerelem.

S a holt nő ott fenn mosolyg,

Hamván lent áldás lebeg,

Mert helyette lánya már

Boldogít - hiszen szeret.