AZ “APOKALIPSZIS”-BÓL

Irtózom önmagamtól s borzadok.

Szemem a benső örvényekbe néz,

Rémítő súlyát érzem, hogy vagyok,

Rémítő súlyával gyötör a lét;

Hideg verejték gyöngyöz arcomon,

Görcsös haragban megfeszűl a kéz,

Vészfellegek borítják homlokom,

Méhükből születik a fergeteg,

Mely mindent halhatlan gyászba von,

A vérvihar, amelytől reszketek,

A gyilkos forgatag, a szívpokol;

S fölsír a szörnyek lakta rengeteg,

Elsápad a pír, megfagy a mosoly,

Az élvek ajka gúnyt s bosszút lövell,

Minden lehervad, széthull s összefoly.

A vér forrása menten felszökell,

Vad kínba fullad a szelíd öröm,

Jajszó hallatszik távol és közel.

Keserv vonaglik át a holt rögön,

Áttör a föld kérgén a mély iszony,

Sirám s panasz kél téren és közön.

Megbontja eszemet a bősz sikoly,

Velőt hasító rémület szava,

Köröttem kínok óceánja foly;

Harsog a meghasonlás kacaja,

Önkínzó önvád, fájdalomsovár,

Hóhéra önmagának s vérpada.

Őrjöngő bú, kietlen és sivár

Kínjában, ím, önön húsába vág,

És önmagával konok harcba száll.

A bánat-orkán műve pusztaság,

A fájdalom győzelmet ünnepel,

És sarkiban megrendül a világ.

Öngyilkos kedvre gyúl a kór kebel,

Jajgatni s dúlnia már vad gyönyör,

Vésztüdeje halálos kéjt lehel.

A fájdalom most ujjongásba tör,

Enyészet láza alkotást mimel,

Rombolva épit és teremtve öl.

Visszás teremtés rémes képivel

Betölti most a kapzsi, szomjas ürt,

Gyász, borzalom sötét szépségivel.

A pusztulás erővel frígyesült,

Csodás homormű, rejtelmes fonák,

Szív, mely rajong, habár megsemmisült;

Üres, halotti szemgödör, ki lát,

Kiaszott, béna kar, mely tőrt emel...

Egy dulatag, de tomboló világ.

Magamba néztem, és a csontfalak

Mintegy varázsütésre, hirtelen,

Kitárva öblüket, fölnyíltanak.

A mélység, mit kitártak, végtelen;

A belvilág külsőnél gazdagabb,

De összes titkait nem látta szem.

Csak a tetem mulékony, roskatag,

Mi benne munkál, mindörökre él,

Örök a vágy, az érzés, akarat,

Örök a mélyehatlan szenvedély,

Sújt kar nekűl és lát ő szem nekűl,

El nem homályosítja szemfedél.

A mennybe száll, mélységbe elmerűl,

És nincs előtte akadály, se gát,

Szabadon árad, alkot, egyesűl.

Megnyílt előttem most e dús világ,

De kapuit borzalmak őrizék,

Meg kell fizetnem üdvöm vérdiját.

Meg kellene váltnom üdvöm vérjegyét;

Belépti díj egy élti szenvedés,

Meglátnom a világok ősfejét.

Kevés jut ez édenbe, ó, kevés!

Tudás egébe poklon át megyen

A látnibátor, gondolatmerész.

Zászlót csak az bont fönn a szent hegyen,

Ki nagyhitű volt, s mégis kétkedő,

Türelme, szomja egyképp végtelen;

A fátyolt összetépni vakmerő,

Kinek tudása hit, s tudás hite,

Kit el nem rémít sírbolt, szemfedő;

Kinek az igazért hevül szive,

A vére szeretet, elméje láng,

Csupán e ritka bölcs való ide;

Kit bár az aljnép üldöz, sárba ránt,

Nem oltja el nagy lelke lángjait,

Ki úr magán alant s fönt egyaránt;

Kit az arany szerelme nem vakít,

Ki nem lohol csillámló kép után,

Kit tűrni önnagysága megtanít.

Ó, boldog én, leírni hogy tudám,

Mit éber álmaimban láttam én

A poklokon s a mennyek légután!

Ragadj, te Nemtő, vígy, dicső Remény,

Elmélyedt lelkem látomásait

Leírnom úgy, mint láttam s érezém!

Megvetnem add az élet csábjait,

A szép Egyetlent méltón zengenem

S nevetnem a tömegnek átkait!

Nagy alakok vonulnak lelkemen,

Hatalmas képek, büszke férfiak,

Teremti istenarcu Képzelem.

Szivem kitágul, s benne rajzanak,

Mily égi kín, mily végtelen gyönyör!

Az eszmevívó óriás hadak.

Szivem a mélységek titkába tör,

És végtelen gyűrűkben lejt felém

Egy bűvös, fényes, zengő eszmekör.