AZ ARCAS

Arkádiában élem éltemet,

S zengek szelíd dalt lantomon,

Mirtusz köríti szőke fürteim,

Mirtuszt szeret Cythére is.

Ámor fűz nékem rózsaláncokat,

Ámor hevíti szívemet,

Ha lángszemekkel hölgyem rám tekint,

Mint Lesbos kellő lantosa.

Nekem virít a zöld mező, nekem

A rózsa lenge bokrokon.

Bús hanggal hűs erdőknek dalosa

Nekem csattogja szép dalát.

És hallom nimfák ömlő énekét

Szent csermelyeknek partjain,

Melyen Chitone fellegek között

Borongó képpel andalog.

Ilykor hevűlve vészem lantomat,

S lágy ömledéssel foly dalom,

A kék szemekkel szép pásztorleány

Meghall kedveltje karjain;

Az vészi sípját, mint Szicília

Szép völgyén Phoebus kedvese,

S bámúlva áll meg nyája hangjain

Függvén zöldellő szirtokon.

Egykor sötét sír zár el engemet,

Lefolynak egykor dalaim,

Miként madárkák bájos éneke,

Ha éj borítja berkeink.

A kék szemekkel szép pásztorleány

Sóhajtva kérdi pásztorát:

Mért szünt meg a dal, mely folyt édesen

Arkádiának halmain?

Hiába sóhajt a pásztorleány!

Engem sötét gödör fedez.

Mirtuszt szór arra tájunk pásztora,

Kit Ámor szent lánggal hevít,

Olvadva zengi majd zöld síromon

Szerelmeit s szerelmimet,

S nem fogja elfeledni berkinek

Szent éjiben Echó nevem.