Az árkádok alatt

A vágy-fuvalmas nyári éjszakában

az árkádoknak csarnokába léptem,

hol a dicsőség zordon nagyjai

kő- s érc-mezükben hallgatag virasztják

a végtelenség hosszu éjjelét.

Sütött a hold, s a kert gyepűire

kékes, sugárzó fényivet bocsájtott,

és én, a nyári hőtől elcsigázva

a csillagos, sejtelmes éjjelen

csukló inakkal és fuló kebellel

egy kőszobor talapzatára rogytam,

s figyelve fényes, nagy szemébe néztem.

Zord arcu bölcs volt, ráncos homlokán

a felkelő holdnak sugára lengett,

s mig arca a kétes sötétbe rémlett,

merev szemekkel néztem rája én,

és átéreztem ott az életem...

Mily semmi a világ tünő zaja,

a szappan-bugyborék szétpattanása

hatalmasabb és színesebb, miként

egy röpke emberélet eltünése!

Az a tudós egykor rajongva élt;

kőarca, amelyen hideg közönnyel

csupán az észnek fénye éledez,

egykor mosolygott, sírt, haragra torzult,

és az öröm rózsáitól kigyulladt:

s most bús, komoly fagy ül vonásain,

s nem rezdül arcán a meredt ideg,

ha háborogva mozdul a talaj,

s a nyári orkántól meging a csarnok,

vagy hogyha hóviharban összerendül

az ősi kőház széles ablaka.

Az a szobor mindig fagyos, komoly,

akár a tenger szürke pusztasága,

akár az éj sötétlő gyász-szine -

örökre egy, örökre mozdulatlan.

Egyhanguan szemléli az időt,

mert ami itt a létben elmulandó,

tisztább alakba az már mind övé,

s az eszmehonból bágyatag mosollyal

nézhet ma már e változás-világra,

hol fogcsikorgva, lázadozva, sírva,

nevetve s elfuladva küszködünk mi,

a látszat-életnek halottjai,

kik a szobor-alapzatok alatt

mozgunk, eszünk, elnyűve testerőnket,

kapkodva a türemlő semmiért

s megvetve azt, ami a létező.

S éreztem akkor, hogy a durva tömb él,

s minden mi eltün ez árnyék-világból,

a lét komor tárcsarnokába jő.

Csupán mi, a percnek bohócai,

a változás serény kengyelfutói,

kik satnya félelem honában élünk

s rabláncokon szilaj táncot ropunk,

vagyunk kizárva az élet honából.

E honba térnek, kik elmennek innen

egy misztikus, dicső feltámadásra.

És a halott, kit könnyel, énekekkel

a sírnak éjjeli szádjába visznek,

szoborszerű, dermedt vonásival

az életet jelképezi nekünk,

a változatlant, a tökéletest.

Mert minden, ami elmulott, egész

és minden, ami itt van: csonka, tört

s az elmulásnak halvány áldozatja,

amelyre bátran azt mondjuk mi: nincs,

a végtelenség fínom művü szobra,

min egy kicsinyke karc se látható.

E gondolat futott által velőmön

ott az öröklét hűvös csarnokában,

mig az özönlő holdsugárba fázva

bámultam a nagyok köztársaságát,

kiknek ma már nem lüktet az erük,

nem fáj az élet lassu tengetése,

s köztünk, halottak közt, örökre élnek.

Nagyon soká merengtem így az égen,

hol tarjagos felhők között suhant

az óriás ezüsthold tiszta gömbje,

fényben fürösztve a nagy csarnokot,

és én, az élet árva páriája,

remegve fordultam felétek ekkor,

fájó rebengéssel rátok tekintvén:

ti óriások, kővé vált erők.

S forró fejem lehajtottam szerényen

állványotok márványpárnáira.