AZ ÁRNYBÓL SZŐTT LÉLEK

A fák szelíd, nagy árnyát nézni este

Szeretem én aranyszín dombokon,

Áldott az árnyak test nélküli teste,

Titkos kelméjük lelkemmel rokon;

Hisz Isten tán fenyőfák gyenge gyanta

Lehű árnyából este szőtte meg,

S a furcsa mélabút ekként foganta,

Mely lágy redőin egyre ott remeg.

Áldott takács az Isten, s kincs a lélek,

Hányszor terítém csöndes fátyolát

Magam köré, és véle szépitélek,

Éles fényekkel bántó, vad világ!

Az emberek önző zsivaja édes,

Testvéri, bús zenévé fátylasult,

S forró, maró napokból mély, setétes,

Merengő tájjá csöndesült a múlt.

S ha néha fájt, hogy arcul üt a testvér,

S a hűnek vélt szív csak hideg mirígy,

Hogy bűnök malmát zúgatja a rest vér,

S hogy néha még az Isten is irígy,

Merengő órán szétterült a fátyol:

Árvák vagyunk mind! - sírta egy titok,

S bocsánat lett a sajgó bosszuvágyból,

S részvétre vált a szisszenő szitok.

S fákat szerettem, s szirmok tüneményét

Figyeltem andán, s méla könyveken

Ragyogtattam a lámpa mézszín fényét,

S csöndes Szézámok üdve nyílt nekem:

Egy óra tán a zűrös, lomha napban,

Egy árva barlang, mit a könny vize

Vájt s tett meleggé, s én megbújtam abban,

S éreztem, jó az élet bús ize.

Sok este halk szivarnál sárga bábut

Kockás mezőn kedvvel léptettem én,

A Malomárok kinn már jég alá bútt,

S a kandallón vén tölgy dalolt kemény

Erdei dalt, s izzott moszatszakálla, -

Távol harmónikák híttak rivón,

S a fenyvesek fölé ragyogva szálla

Aranyszárnyán a roppant Orión.

Éjfél felé a jó falusi doktor

Öreg kezét megráztam; új szivar;

Mentem, s mint úti csöndes fák a hótól,

Lelkem versek terhétől lett bizarr,

S hazasiettem írni, írni, írni,

Hiába csalt a csíkos dunnaágy,

S kacagtam, ha lágy rímbe tudtam sírni

Tündér fájdalmad, édes ifju vágy!

Így, apró, szétszórt szigetek hajósát,

Félszeg Ulyssest, sok szelíd kaland

Vigasztalt, csalt a szirtes, zord valóság

Sivár vizén boldog boldogtalant -

Így lettem hálás minden gyáva kincsért:

Pipám füstjéért, karcos kis borok

Kortyáért, hozzám hajló anda tincsért,

S hogy ajkamról peregnek halk sorok.

Ó, jaj, miért bánt így hát most az élet,

E rettentő, vonagló, új világ,

Mindennap egy új Utolsó Itélet

Vas kürtje zúg, setét villáma vág;

Reszketve terítem a védő fátyolt

Magam körül, s eltépi a vihar,

És minden barlang, melynek csendje lágy volt,

Most ferde száj, mely szörnyű jajt rivall.

Ó, Isten, Isten, lelkek ősz takácsa,

Nézd drága kelméd, kincses szőttesed,

Bölcs, bús szemed imhol könnyezve lássa,

A sok finom fonál hogy szétesett -

Ó, lesz-e még perc, újraszőni szépen,

Ha elcsitult az orkán gyász zaja,

Vagy, reszkető rongy, így hull szét a szélben,

Mint omló partok éjszín zászlaja?