AZ ÁRVA LYÁNY

Csak egy lénnyel van kevesebb,

Mint tennap volt,

S nekem ugy tetszik: az egész

Világ kiholt.

Meghalt anyám, le is tevék

A sírba őt:

Lelkemből varrtam én reá

A szemfedőt.

Anyám, miért nem vitted el

Életemet,

Ha már belőle elvivéd

Az örömet?

Te nap valál, én sugarad.

Itt mért hagyál?

Hisz sugarát elviszi a

Nap, ha leszáll.

Beszélek hozzád; hallod-e

A bús panaszt?

Hiába van szóm, te, anyám,

Nem hallod azt.

Itt állok, ahol rajtad a

Sír halma kél.

S messzebb vagy mégis a világ

Legvéginél.

Midőn koporsód szögezék,

Ezt rebegém:

„Ébredj föl, kedves jó anyám,

Édes szülém!”

Fölkelt-e a föltámadás

Majd tégedet,

Kit gyermeked siralma sem

Ébreszthetett?!

Virasztánk kínosan

Anyám, te s én;

Kis mécsünk reszketett,

Haldokló éltedet

Jelképezvén.

Magam valék anyám

Fájdalminál;

De nem soká közénk

Egy vendég érkezék...

Jött a halál.

Anyácskám, édesem,

Jó szívedet

Keze megérinté,

S verése szűnt belé

S hidegedett.

Midőn közel vala

A szörnyü vég,

Mint hervadt fára le

Az ősz esős köde

Rád borulék.

Beléd akartam én

En éltemet

Csókolni... s oh szülém,

Te csókolád belém

A tiedet!

Virágot ültettem

Anyám sírhalmára,

Harmat nem is kell, mert

Könnyem csorog rája.

Még holta után is

Kedvét keresem én,

Ezen virágokat

Csak azért ültetém.

Kedvelője volt a

Virágoknak anyám,

Szép intését mintha

Még most is hallanám:

„Szeresd a virágot

És ne féltsd szívedet,

Mert, ki ezt szereti,

Rosz ember nem lehet;

A virág s az erény

Két atyafi-gyermek,

Egy szívben egymással

Nem ellenkezhetnek.

Tudod, mi a virág?

A földnek jósága;

Tudod, mi a jóság?

A lélek virága.”

Virágot ültettem

Anyám sírhalmára.

Le az égből anyám,

Tekintesz-e rája?

Látod-e az égből

Viruló sírodat,

S viruló sírodnál

Hervadt leányodat?