AZ ÁRVALÁNYHAJRÓL.

Virágos kenderben

Pitypalaty, pitypalaty;

Megöl a búbánat,

Galambom, el ne hagyj!

Virágos kenderem

Elázott a tóba’,

Ha megcsaltál, hozzánk

Ne járj a fonóba!

Vékony a len szála,

El is szakad könnyen;

Hittem a szavadnak,

Meg is bántam szörnyen.

Ne lesd el az orsóm,

Mert ki nem válthatom!

Úgy fáj az én szívem,

Hogy ki sem mondhatom...

Majd amikor nem fáj

Az én szívem tája:

Megmondja, megmondja

Temetőm fejfája!

Búsan enyelgő dalnak hangja szól

A víg fonóban lányok ajakán;

Künn a vihar zúg, künn a hó szakad,

Míg benn, az egyszerű boldog tanyán:

Nyíl minden arcon kedv s örömvirág;

- Tiéd az élet, boldog ifjuság! -

Nincs álkodás itt, s nagyvilági fesz,

Az óra tűnik, a bú s gond kivesz;

S ha édes szívügyében összebú

A szende lány s az egyszerű fiú:

Édes szülének, aki látja, nincs

Aggó szivén nehéz gyanúbilincs.

Mindent fiának szólít egyaránt,

Édes lányának hí minden leányt.

Egyszer kifordúl s ím a tengeri,

Gyors pattogással a kéményt veri;

Majd a fogasról kancsót vész elő,

És megtörűlvén gondosan elől:

Tele csapolja a karcsú edényt,

S édes borral kinál leányt, legényt;

És hogy jobban csusszék a bor vele:

Akkorra kisül a fris csőrege.

Felcsattan ujra a társak dala;

El-elszakad az orsó fonala,

Orsólesésben a fiú szemes...

S kiváltja a lány, bár szemérmetes.

És van sikoltás, ha pajkos legény

Meggyújtja a szöszt, a guzsaly nyelén.

Van tréfa, dal, mese és vig zsibaj;

Türve, feledve annyi házi baj.

Megszólal most egy ifju barna lány,

- Egyet pattantva vékony fonalán, -

‘Ugyan te Erzsi! nem tudnád-e még,

Az Árvalányról azt a szép regét?’

És Erzsi megsimitván szöghaját, -

Az Árvalányról így ejté szavát:

»Az óperenciás tenger határinál,

De még azon is túl, hol a madár se jár,

Egy nagy hegyen, erős királyi vár vala,

Melynek vas-vályogból építteték fala.

Két sárga oroszlán őrzötte a kaput,

Az egyik vigyázott, mig a másik aludt;

Az idegent messze megérzé szaglása,

Hét mértföldig hatott erős ordítása.

A hatalmas király, ki a várban lakott,

Belőle a világ végére láthatott;

- Óriásország is közel volt hozzája,

Tovább, a hétfejű sárkányok hazája. -

Kilenc nagy országon uralkodott keze,

Kilenc nagy országra vigyázott két szeme;

A gyámoltalannal, az özvegy és árva,

Kegyes színe elől soh’sem volt kizárva.

Őrizte gondosan, miként a két szemét,

Korán árván maradt három kis gyermekét;

Ölelte, csókolta a három kis leányt,

A széltől is őrzé, s tőlök semmit se szánt.

Talpig bíbor-bársony ruhába’ járatá,

Arany edényekből eteté, itatá;

S a három kis leány ünneplő ruhája,

Törés nélkül elfért egy dió héjába.’

A legkisebbik lány a többiek között,

Annyira a megholt szülőjére ütött,

Hogy szája és szeme, ha hallgatott, ha szólt:

Az édes anyjának szakasztott mása volt.

Történt pedig, hogy a király, egy nagy vadon

Erdőben, eltévedt egyszer vadászaton;

Lement a nap, s mindig jobban sötétedett,

De útat, vagy csapást sehol nem lelhetett.

Bojtorjány ragadt rá, vadszőlő-indába

Akadt minden lépten-nyomon meg a lába;

Csipkefa karmolta össze képét, kezét,

Az útban álló galy majd kiverte szemét.

Néha bozótba, vagy posványokba jutott,

Keresztűl-vergődni rajtok alig tudott;

S egyszer kicsinybe mult, - midőn éjszaka lett, -

Hogy egy puszta farkas-verembe nem esett.

Hangos vadász-kürtjét fuvá mindenfelé,

Hogy a nagy erdőség csak ugy rengett belé,

De vissza semmi hang nem jött feleletűl...

Uram teremtőm! szólt a király egyedűl...

Igy állt tünődve egy mély vízmosás fölött,

S fülébe messziről gyereksirás ütött;

Indúl a gyenge hang után lábújjhegyen;

Hallgatva meg-megáll, megint tovább megyen.

Hát istentadta! egy kis csecsszopó leány

Feküdt a bokorban, letéve mostohán;

Kinyujtá kis kezét és sírt keservesen...

- Megszánta, felvette a király kegyesen.

Jótétedért jót várj! mondják szóbeszédben,

A király az ösvényt megtalálta szépen;

S a népének igaz örömére,

Éjfélre, fáradtán várába elére.

Minden országába irást eresztett ki

A gyermek felől, de nem jött érte senki;

Dajkát kerestetett tehát - Árvalánynak,

Akit az udvarban csak ekkép hivának.

Királykisasszonyok már megnőttek szépen,

A kis Árvalány is megnőtt azonképen;

S ki rája tekintett, megállt szeme, szája.

Álmélkodás nélkül nem nézhetvén rája.

Hetedhét országról csudájára jártak

Sarkáig leomló hóselyem hajának;

Sötét kökény szeme, karcsu volt termete;

Nem hitték, hogy földi anyának gyermeke.

A két idősb király-kisasszony mérgesen

Üldözte mindezért nagy irígységiben;

Nem átallván szegény leánynak mondani:

Nem illet a szép haj! talált, sehonnai!

De a legkisebbik nyájasan bánt vele,

Kinél bánatjában vigasztalást lele;

Reá a két nagyobb mindig árulkodott,

S mellette mindig a jó kis leány fogott.

Történt, hogy a szomszéd királyfi fényesen,

A várban egy napon lánytnézni megjelen;

Mert az öreg király három lánya közűl,

Egyet régen neki igére hitvesűl.

Az ünneplő ruhát vevén magokra föl:

A lányokon gyémánt, arany, gyöngy tündököl;

Fáradván a három lány szolgálatában,

Ment Árvalány is, de csak festett ruhában.

A királyfi őket amint sorra nézte:

Árvalány szépsége mindjárt megigézte;

Szemét soká el nem tudta venni róla,

Végtére az öreg királyhoz igy szóla:

- Kilenc erős ország hatalmas királya!

Szép is, - tudom - jó is felséged leánya...

De kihez szívemet szerelme ragadja,

Feleségűl nékem csak Árvalányt adja!

Reszketett Árvalány, mint gyönge nyárlevél,

Lesütötte szemét, fel is nézne, de fél:

Kebelében a szív dobogott sebesen,

Szemlélvén az ifjú király szerelmesen:

Gyönyörű vagy, mint a kertek tulipánja!

Légy boldog is velem, szerelmem bálványa!

Gyöngyökkel borítom szép haját fejednek,

Királyi székemben bársonyra ültetlek!

És a legifjabbik a három lány közül,

Szegény Árvaleány szerencséjén örül;

De a két idősebb, rút irígység között,

A szép menyasszonynak vesztére esküdött.

Felbútt a holdvilág, eljött az éjszak,

De boldog Árvalány soká nem alhata...

Midőn nyugalomnak adná végre magát:

Két álnok teremtés lenyírta szép haját.

Álmában Árvalány igen boldog vala...

De amint felkelt a jövő nap hajnala,

Szegény! egy pillantást hogy a tükörbe vet:

Elrémült magától... s a szíve megrepedt...

Édes vőlegénye jajgatva siratta

Sirt ásván rozmarinbokornak alatta:

Tulajdon kezével neki ágyat vete,

- Ez a szép Árvalány gyászos története. -

Ezen nagyon örült a két gonosz leány,

De meg is verte ám az Isten igazán:

Megőszült mindenik kevés idő alatt,

Nem kellett senkinek, vén lánynak ott maradt.

Szép Árvalány haját a várnak ablakán

Kiszórván mérgesen a két irígy leány:

Jött egy nyájas szellő, s egy szálig felszedé,

És elrepűlt a lány temetője felé.

A sírnak halmára három szálat letett;

Aztán amerre szállt, amerre lebegett,

Szálonként hányta el völgyön, hegyen, mezőn

Utjában mind csak ezt suttogva érthetőn:

- Kelj ki, kelj ki árvalányhaj!

Föld, fogadd őt kebeledbe!

Szállj le, szállj le, enyhe harmat!

Süss ki, süss ki, nap sugára!

Nyargaló szél, fel ne gyomláld!

Emlékére Árvalánynak:

- Aki nyugszik sír ölében,

Rozmarinnak árnyokában;

Kelj ki, kelj ki árvalányhaj!

Szép Árvalány az esti

Szellő szülötte volt;

S kikölt az árvalányhaj,

Mint a szellőcske szólt;

S azóta; hol tenyészik:

A rét vidékinél,

Lágyan ringatja anyja,

A csendes esti szél.

Legények! a leányhoz

Hogy hívek légyetek:

Bús Árvalány hajából

Bokrétát kössetek!

Azt szedjetek, leányok,

Ti is völgyön, hegyen!

Rút a leány, ha irígy;

Ő jó, szelíd legyen.