Az árvíz

Terhesedvén az ég felhős oszlopai,

Szakadoznak s széjjel válnak nyílásai.

Rohanva omolnak az atmosférai

Függő tengereknek eláradt habjai.

Minthogy a Jupiter szaggató mennyköve

Vastag alkotmányán keményeket löve,

Azonban a szelek csatája is jöve,

Bömböl a szomszéd hegy fellegtartó töve.

A sebes patakok a víztől áradnak,

Sikoltó habjai hánykódva dagadnak,

Amely akadályok elébe akadnak,

Lerohanásától mind öszveszakadnak.

Bár amely nép a hegy hajlásait lakta,

Tőltésit a duzzadt víz elibe rakta,

Mégis mindent öszvetördelt édes lakta

Főldén a mérgesen dúló katarakta.

Kiveszi gyökerét a magos cserfának,

Melyek az erősség oszlopin állának,

Görgetvén lefelé a hegy oldalának,

Nékivitte a már úszkáló csordának.

A barmokat szörnyű örvényibe nyeli,

A feldúlt házakat hátára emeli,

A kies téreket mélyen bévőlgyeli,

Lésznek mindenféle prédáival teli.

Csak azért oszolnak széjjel a fellegek,

Hogy a színt megadván gyászszínű szőnyegek,

Lássák a sok veszélyt a megborzadt egek;

Ah! ennek láttára még jobban remegek.