AZ ÁRVIZI HAJÓS

Hol népes ház-sorok

Jegyzé az útakat,

Most vad moraj között

Fut gyilkos áradat.

Rémséges jaj kiált

Ingó falak megől;

Rémesb a hallgatás,

Midőn a ház bedől;

S omlott házak felett,

Élők - s halottakon

Örvényesen kereng

S zúdúl el hab habon.

„Ki ment meg engemet

Kórt, aggot és szegényt?

Mindenre ami szent,

Oh ember, hozz segélyt!”

A fennmaradt kövön

Így esd egy női hang,

S bajhirdetőn visít,

Mint vészben a harang.

S im sajka jő s rohan

Az áradat taván;

De aki rajta űl,

Embertelen zsivány.

Nem emberélet az,

Miért ő eveze:

Tiltott vagyont keres

Szentségtörő keze.

S szivetlenűl az agg

Nő mellett elsuhan;

Mert egy batkát nem ér

Mind, ami rajta van.

És több hajó kereng

Az ingó fal körűl;

De a szegény anya

Ott áll mentetlenűl.

Ez pénzét, az magát

Jövének menteni;

Van aki kedveseit

Aggódva keresi;

S ki csak mulatni jár

A köz veszély felett:

Az óni rá nem ér

Egy hitvány életet.

S mindig dühösb az ár,

S a bágyadt nő előtt

Száz örvény tátogat

Alásodorni őt.

Még jő s megyen hajó;

De ő már nem kiált:

Tűr s várni láttatik

A borzasztó halált.

„Ki él még itt?” riad

Most egy hajós közel,

Sajkája telve bár

Menekvők terhivel.

S még jókor érkezik;

A féltett kőfal áll,

S kihalt remény után

A nő hajóra száll.

A sajka partot ér,

S a megmentett sereg

A bátor férfinak

Hálás bucsút rebeg.

Csak a szegény beteg

Agg nő nem távozik,

S elfúladt kebliből

Sohajtás hallatik.

„Itt jó anyám, neked

E kisded adomány,

Pénz s egy falat kenyér;

Többet várj ég után.

Nekem nagy útaim

Vannak még szerteszét:

Ezreknek élete

Kiált hajót, segélyt.”

Szól s menne a hajós,

De a hölgy, kit hozott,

Tündér tekintetű

Asszonnyá változott.

Arcán redők helyett

Ifjú kellem virúl;

Szépsége bájoló

Leírhatatlanúl.

Szebb, mint a szerelem,

Barátságnál hivebb,

Mindennél, ami kéj,

Látása kedvesebb.

S az elbámult hajós

Hall édes hangokat,

Minőket emberajk,

Sem zenemű nem ad.

„Ha minden elhagyand,

Igy szól az égi nő:

Az ember és világ,

Barát és szerető;

Ha hozzád mostohák

Szerencse és ipar;

S hű fáradásidért

Rágalmak nyelve mar:

Emlékezzél reám

Sorsodnak éjjelén:

Önérzeted vagyok,

Nevem Jótétemény.”

Rendűlt kebellel a

Bátor hajós eláll

Ez égi látomány

Magas csodáinál.

Őt minden elhagyá,

Az ember, a világ;

Csaknem maga maradt,

Mint téli fán az ág.

Sorvasztók napjai,

S kietlen álmait

Gyógyszer nem űzi el,

Nem orvosolja hit.

De az nem tartja őt;

Megy a szép vágy után,

S még soknak élete

Menik meg csolnakán.

S ha néha mardosóbb

Fájdalma visszasír,

S a földön ellene

Nincs menedék, sem ír:

Lelkének a dicső

Hölgy képe feltünik,

S szűz arca bájain

Fájdalma megtörik.