Az átkozott házban

Jaj, jaj, micsoda bánat ez.

Ki hagyta rám, ki hagyta rám?

Úgy vesz körül, mint néma ház

s már ki se nézek ablakán.

Már ki se nézek ablakán,

ezen az átkos ablakon.

Az ablaka könny, csupa könny,

s e ház, e ház a fájdalom.

E ház, e ház a fájdalom,

nem is megyek innen tovább,

és szeretem únt képeit

és bágyadt, barna bútorát.

Sok bágyadt, barna bútorát,

amelybe lassan átfolyok,

mint este, ha bezárkozunk

és leeresztjük a rolót.

Úgy fekszem itten most az ágyon,

mint egy rossz, összekötött ördög.

Kényszerzubbony nekem a sorsom

és benne esztelen dühöngök.

Megátkozom a születésem,

szájaskodó, zavart szavakban,

s szivemben egy égigsötétlő,

égigsötétlő, szörnyű kard van.

És néha úgy beszélek már magamról:

Ő szenved itten és Ő elmegy innen;

és néha látok még egy régi képet,

egy idegen arcot a szemeimben.

És néha látom: hogy megy Ő az utcán

lógó karokkal, s mondom: vége, vége.

És néha látom: hogy búsul magában

egy kiskávéház piszkos éjjelébe.

És néha megsiratom özvegy ágyát -

hajnalban az ágy, mint egy pihenő sír. -

És néha szólok: Ő nyugodni tért már,

és mondom: Ő bánt engem s mondom: Ő sír.