AZ ÉJFÉLI HÁZ

„Isten hozzád, büszke város,

Roppant kőhalom!

Isten hozzád, falaid közt

Már nem nyughatom.

Mely után oly hőn sovárgék,

Láttam fényedet,

Lepke szárnyon elvigadtam

Örömeidet.

Kerted annyi bájvirága,

Tündér szépeid,

Már nem vonnak, s rövid napod,

Rövid éjeid.

Nincs szememnek mulatása

Változásidon,

Nincs szivemnek gerjedelme

Csillogásidon.

Távol, halmon és vizen túl

Róna közepén

Áll egy kis lak, Emma háza:

Oda vágyok én.

Ott busong az elhagyott lány,

S oly hű kebele;

A hűség arany betűkkel

Írva van bele.

Szép is, jó is, és szeret is

S rám epedve vár,

E kemény, e hittelen szív

Megtagadta bár.”

Így tünődik Dálnok Endre

S útat messze vált,

Elhagy fényt és társaságot

S zengő palotát.

Egyedűl megy, és alatta

Gyors alföldi mén

Vág csikorgó hosszu pályát

A tél mezején.

Víg falúknál, víg lakóknál

Mégyen úta el;

Nem mulathat, tova száguld

Gerjedelmivel.

Ifjak híják, szép leányzó

Várja s hő kebel;

Nem mulathat, tova száguld

Szép reményivel.

Mintha hátrahagyni vágyna

Önnön lételét,

A világot és a földet

S minden örömét:

Oly szilajon, oly elszántan,

Oly bőszűlve fut

Hóvilágnál, holdvilágnál,

Míg egy síkra jut.

És a síkon pusztaság van,

Hó és pusztaság,

Csendes hajlék közepette,

Benne mécsvilág.

De sem tőle; sem hozzája

Nem vezérel nyom:

El van hagyva, eltemetve

Mint a fájdalom.

Sóhajt Endre, és az éjfél

Tompán visszazeng,

Félelemtől és reménytől

Aggó szíve reng.

Ott van, hallgat, és nem hall szót,

Néz, és senki sincs;

S nyílik - máskor annyi kéjre! -

A megért kilincs.

Benn merengő nyúgalomban

Egy leányka űl,

Könyökére hajlott fejjel,

Búsan, egyedűl.

Vállain elomladozva

Szög hajfodrai,

Haloványan elpirúlva

Gyenge arcai.

S nyugvó tenger van szemében,

Mely egekre néz,

Melyet dúlni már nem látszik

Semmi földi vész,

Melyben a múlt és jövendő

Álmát tűkrözi

S azt öröm, bú harmatgyöngye

Már nem öntözi.

S mintha épen most vonná fel

Álma fátyolát,

Föltekint, s az ifju benne

Látja Emmáját.

S szól: „Ah Emma! csak magad vagy?”

S a lány nem felel.

„Emma, Emma, hát nem ösmersz? „

S a lány nem felel.

„Emma, Emma! messze útról

Érted jöttem el,

Elhagyám a nagy világot

S érted hagytam el;

Emma, Emma! megbocsátasz,

Angyal, úgy-e meg?

A megtérőt Emma szíve

Nem tagadja meg?”

S mint szoká, ölébe voná

Endre kedvesét,

Csókjai közt lángajakkal

Tenné esküjét;

De szemében a leánynak

Tiltó tűz ragyog,

Mondhatatlan, mely velőkön

S lelken átlobog;

Mely reményt és bátorságot

S vágyakat megöl

S a halált és sírba néző

Bút támasztja föl.

„Ah ha el vagy szánva s nálad

Nem lehet hazám,

Szólj csak egy szót, és ne nézz ily

Lélekölve rám!

Ez nem engem, egy világot

Tenne semmivé:

Ah ne vess ily rémszemet rám,

Ez nem Emmié.”

„Dálnok” - így szól, a leányka

Lassan, rémesen

Fölkel, nagy bú súlyaival

A szép termeten.

S mint rózsával temetett sír,

Nyílnak ajkai,

Vaskebelt is megrendítők

Rezgő hangjai:

„Késő! késő! Dálnok úrfi,

Elmulók korát;

Nem hű az, ki várni hagyja

Hű menyasszonyát.

Várva láttam a tavasznak

Nyíló kellemét,

Várva a nyárt és az ősznek

Hulló levelét.

Most lakásom hideg és szűk,

Szűk és szomorú,

Benne éj van, és fölötte

Téli koszorú.

Van-e kedved ily tanyához?

Vagy bár lásd magad.”

S egy koporsót tár ki karja

Szemfödél alatt.

És azonban sűlyed a ház,

Mély sírrá leszen;

Minden szellem éj felén túl

Alszik csendesen.

A kis háznak sűlyedtével

Elhúny a világ,

S éj van messze a nagy síkon,

S hó és pusztaság.

De középen féltemetve

Áll egy kis kereszt,

Rózsaszínű lobogója

Rajta lengedez.

Fejcsüggedten a sebes mén

Kötve tombol ott:

Dálnok a sír kebelében

Halva maradott.