Az éjnek istenihez

Te csendes éjnek királynéja,

Endímion szép barátnéja,

Te ott a fél felhő megett!

Ints hallgatást nárcisz pálcáddal,

S halkán nyomd pamut-hintócskáddal

A harmattól nyirkos eget.

Te is, főldünknek férje s bátyja,

Míg a magánosság barátja,

Coelus! terád bámészkodik,

Tekints le milliom szemeddel

S halld meg könyörűlő szíveddel,

A hűség mint búslakodik.

Ti fájdalmim sokszor hallátok,

Ti aggó éjjelem tudjátok,

Tudjátok, mért nem alszom én.

Ti láttátok, mely bús lélekkel,

Mely bágyadtan s könnyes szemekkel

Kesergettem Lilla nevén.

Ah! A Lilla mennyei szíve,

Orcája, a kellemek míve,

Megvarázsolta szívemet,

És bár Ámor kohában élek.

De tüzemről beszélni félek,

Hogy meg ne vessen engemet.

Pedig tán nem indúlatja

A nemes lángot bészívhatja,

Vagy, óh, vagy tán már érez is.

De hátha édes aggodalma

Más boldogabbnak a jutalma?

Óh, félek is, reménylek is.

Ti álomhintő istenségek!

Kiknél az éji jelenségek

Ezer formában lengenek,

Míg öszvehajlott szempillái,

Mint a tulipánt fályolkái,

Testvéresen szendergenek:

Kűldjetek egy képet elébe,

Ki, mint én, szíve kétségébe

Halvány, bágyadt és hű legyen,

És egybegyűlt sohajtásomnak

Ködjébe burkolva, kínomnak

Mélységéről vallást tegyen.

Vallja meg könnyező szemekkel,

Rebegő nyelvvel, nyílt kezekkel,

Hogy ő szép, és én szeretem.

Akkor tán édes nyúgalmában

Részt vévén a más fájdalmában,

Ezt nyögi: Én is szeretem.

Óh, de tán most is álmot látok

Óh, akkor, akkor példázzátok

Előmbe szép bálványomat:

Ah, mert bár eddig sok kín sértett,

E kép, e mennyei kísértet

Visszaigézi nyugtomat.