Az elbocsátott vad

Nem hiszek az Elrendelésben,

mert van szivemben akarat,

s tán ha kezem máskép legyintem,

a világ másfelé halad.

Mégis érzem, valaki néz rám,

visz, őriz, ezer baj között,

de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,

mihelyt gőgömben renyhülök.

Ez a valaki tán az Isten

akitől bujni hasztalan.

Nem hiszek az Elrendelésben,

de van egy erős, ős uram.

Már gyermekül vermébe ejtett

s mint bölcs vadász gyenge vadat,

elbocsátott, de nem felejtett:

szabadon sem vagyok szabad.

Ily vadra, régi hercegeknek

szokásuk volt, mondják, jelet,

aranyos nyakörvet verettek,

hogy mindég ráismerjenek.

Igy hordom én is titkos örvét

annak aki e rengeteg

ölében elfogott, de önkényt

újból elveszni engedett.

Azóta bolygok a viharban

vadmódra de az ő jele,

erejének bélyege rajtam

hogy ne nyughassam nélküle

s mint szélcibált bogáncs amelyen

a szivárvány lába pihen,

illattal tellik: úgy betelljen

sóvárgással bogáncs-szivem.

Nem hiszek az Elrendelésben,

mert szabad vagyok: oly szabad,

mint a bolond bogáncs a szélben

vagy vad bozót között a vad.

»Vezessen Hozzád a szabadság!«

így kérem olykor aki vár,

mert nem annak kell az imádság,

ki Istent megtalálta már.