AZ ÉLET FÁJA.

Ismertem én ifjú koromban

Egy fát, éltemnek kertiben,

Gyönyör között és bánatomban

Enyhet találék hűsiben,

S mint fészkihez a kis madár,

Reá e szív pihenni jár.

Mert zölden áll, bár rég körűlte

Eltűnt a kert s virágai;

Az ősz ez egyet elkerűlte,

S tömötten állnak ágai,

S bár elveszett minden remény,

E fán még zöldet látok én

S a lomb között ezer virágot,

Pirúlva az ágak fölött,

S ha feltekintek, napvilágot,

Csillogva a levél között,

Hol fülmile csattogva szól

Elmúlt tavasznak bájiról.

»Ne nyulj a fához; szép gyümölcse,

De elveszi nyugalmadat -

Így szóla isten édenébe’

Ádámhoz - tartsd parancsomat,

Mert élted fája ez, s tövén

Tied csak egy, a zöld remény.«

Ah bús rege! - s talán valónak

Találom én is egykoron;

Ha majd a régen szomjazónak

Enyhülés int le ágidon,

Milyen gyümölcsöt adsz nekem,

Éltemnek fája, szerelem?