Az életből

A gólyák új honukba szállnak.

A nap ragyog, de már nem ég,

Az anya sírva gyászruhában

Virasztja meghalt gyermekét.

Lombatlan ágakon keresztül

Süvít a nedves őszi szél,

Az anya felzokog bujában:

»Kis angyalom, hová levél?

Itt hagytál, mint levél az ágat,

Erdőt a vándormadarak,

Elvitted mosolyod sugarát

És szívem árva, bús maradt.

Sohajtok érted s úgy siratlak,

Hogy a szivem majd megreped,

Ezentúl én már mint az ősz, csak

Szomoru, gyászos nő leszek!«

Nyilt ablakon tavaszi napfény

Beküldi víg üdvözletét,

Az anya boldogan beczézi

Vén gólyahozta kisdedét.

A bölcsőnél térdére hull le,

Könyezve súgja: »Emberek,

A boldogság, a szív reménye:

Megújul, mint a kikelet!«