Az életemet elhibáztam

Az életemet elhibáztam,

rossz szögletet mértem falán,

törölhetetlen drága vásznam

terhes szinekkel mázolám:

emlékből raktam össze rőzsét,

multból máglyát jövőm alá,

s tegnap tüzére holnap hősét,

magamat dobtam égni rá.

Ah, mennyi szépre, mennyi jóra

lett volna bennem késve mersz!

De hasztalan töpreng az óra,

ha ihletet nem ád a perc.

Az órák és évek kövéből

nehéz kriptát emeltem én:

az évek falának tövéből

nem költ föl többet több remény.

Kriptámban hát nosza kinyújtom

rossz, multak-törte testemet

és máglyámat vigan kigyújtom,

melyről fölkelni nem lehet:

Lelkem! ha éltünk lángba lebben,

legalább szép legyen a láng:

minden bibornál fényesebben

adja palástját ölni ránk!