Az életfához kötve

Mióta élek, rajtam rabbilincs van.

Az életfához kötött láncos eb:

Én a végtelen, havas pusztaságba

S az örök csillagokba kémlelek.

Ködbe-kövült ős-rengeteg ölén

Gyémánt-jégcsapos ezüst házeresz...

Eb-testbe zárt lelkem, vigasztalódj,

A szabadság valahol arra lesz.

Néha álmomban arra loholok

Szimatolva, a szabadság nyomán, -

S megrészegülve égi szeretet,

És égi szépség titkos illatán.

Az életből egy-egy nyom kivezet,

Egy darabig száguldok a nyomon,

Aztán elvesztem, búsan visszatérek.

S álmomban is tudom, hogy álmodom.

Pedig mit konc, vagy csábítás gyanánt

Kecsegtetőn olykor elémbe vet:

Csak jobban gyűlölteti meg velem

Gazdámat, a nyomorult életet.

Táplálék, szórakozás, szerelem,

Meddő munkám, meg nem talált helyem:

Csak feszítik a végtelen felé

Fa derekára hurkolt kötelem.

A végtelen vizslája vágyom lenni.

Megőrjít ez a házőrző-szerep.

Azért nem kell már itten semmi, semmi,

Ha nem szégyelném: habzanék a szám,

S akit szeretek, megmarnám talán,

Ha vigasztal: nyugodjam bele hát.

Egyszer vagy elszakítom láncomat,

Vagy kitépem gyökerestül a fát.