AZ ÉLETGYŰLÖLŐNEK KETTŐS PANASZA

Rejtezz gyűlölt nap, mely búmra világodat öntöd,

A zivatar felhői megé rejtezz el előlem!

Hervadj léptem után, s szemeim láttára borúlj el

Természet, mely díszeidet csúfomra nevelted.

Hah! vagy miért vagyok én nyomorúlt! a boldog üdőkben?

Ily inségre jutandónak mért kelle születnem?

Vagy mért kéne tovább bajaimhoz kötni az élet

Csalfa kivánatját? Nyilj lelkem rejteke, vagy bár

Nyilj te, keserves szív, s mondd el, mily terhes az élet.

Inte az ifjúság gyönyörűje, de nem fogadám el,

Férfi dicsőség szólt hozzám a mennyek öléből:

Tűzbe jövék: buzgóságom könnyekre fakadt ki,

Haj! de hevűltöm után, boldogtalan hátra maradtam.

Most gyász képzeteim dúlnak, s a csalfa setétség

Országát keresik: örömem poklokkal határos.

Isten! ez életnek, haj! e kínosnak adója,

Átkot nem mondok létemre, de meg ne neheztelj,

Hogy jóvoltodnak hálámat sírva nyögöm ki

És napodat, melynek fényét bajaimra deríted,

Régi keservemmel küzdvén bujdosva kerűlöm.

Születni, megszületni

Pokol s ég énnekem,

Boldogtalan, ki sírját

Magában ássa meg.

Nézz rám, világ, ha szánni

Nem tudsz, sohajtani,

Szánj és sohajts helyettem,

Mert én már nem tudok.

Oh hányszor állok itt már

A nap kitűntekor,

Hányszor bolyongok így el

Azonnal estekor,

S nem változik negédes

Bajomnak érzete!

Miért is vetsz sugárt rám,

Nap, melyet gyűlölök,

Mért jössz, világ...

Vad üldözőm te is?

Oh lennem, ekkép lennem

Mért kell...

Mért kell, boldog Isten,