AZ ELJEGYZETT.

Te, ki látva könnyeim,

Oly setét, oly bús valál,

Volna szíved, gyászos éj!

Most reám mosolyganál;

Boldogságom érzenéd,

S áldanád a végzetet,

Mert örökre bírom én,

Akiért e szív epedt.

Lámpaként meggyújtanád

Tündöklő szép holdadat;

Csillagidnak ezrede

Ékesítné arcodat;

Hogy ragyogjon föld s egek

A szerencse ünnepén,

A midőn boldog levék,

Gyászod régi társa én.

De te, mint a néma sír,

Szívtelen vagy és hideg,

Képed zordon, elborúlt,

Kebled puszta, rengeteg.

Víg barátod vagy komor,

Arcod egyképpen setét;

Szánlak, hogy nem értheted

E sziv égi érzetét.