Az eljövendőt várom...

Már ledőlnek a lelkem tornyai,

Miket a hiúság emelt,

És porrá teszek minden cifra házat,

És pusztasággá teszem e kebelt,

Hol főlehajtva bujdos az alázat.

E kongó pusztaságban, végtelen,

Csillagtalan, adventi éjeken

Várom az eljövendőt.

A költőt.

Az egyetlent, az igazit, nagyot,

Akinek én csak szolgája vagyok,

Aki majd tűzzel, lélekkel keresztel

És hódít lanttal, karddal és kereszttel,

Őt várom, őt, az igazit, nagyot,

Mert én fáradt vagyok,

Mert én gyenge vagyok,

S ó, mert nem én vagyok az igazi!

Az én bíborom: ronggyá foszlik el,

Az én aranyam: ónná folyik szét,

Nekem a mennyországom is pokol,

S a szivárványom csupa szürkeség.

Az én muzsikám: „vén cigány” zenéje,

Én érzem: ez a vég.

Az eljövendőt várom.

És egyengetem az ő útjait:

Fogékony, izzó szívekre találjon!

S én majd megnyugszom, ha lábához tettem

Kopott lantom és kopott csatabárdom.