Az elmaradt tószt

Hol év, perc, bor, barátság fölszakad,

engem különös gátak zsilipelnek

és hallgatok, mintha gondolatom

szédülne meredek hídján a nyelvnek;

de belül, lassan, fészken, titkosan

a szavak mégis gyűlnek, gyűlnek;

kiket rímek tollával tollazok,

hogy ki ne hűljenek, ha kiröpülnek.

(Ime az én tollas, késett tósztom.)

Beszélni nem tudok. De bármit

mondjon a boraimra-írigy tábor,

tudok a nemes mámor poharából

inni,

és tudok hinni

(amihez ma kell is a mámor).

És poharam beszéde: csengés.

Igaz emberhez, erős, hű baráthoz

talán illik is a néma pohár

hittel, és borral, mert röpül az élet.

Ülj le a gonosz évek lépcsején

egy pillanatra - melléd ülök én is.

Nehéz és mindig egyforma a lépcső,

de mégis: fölfelé visz.

(S ha nem hiszed, kérdezd meg fiaidtul:

föntebb indul, aki ma indul.)

Mi itt ülünk a fokok sivatagján,

a grádicson, mely fut és visz és elhagy.

De még kezünkben a pohár töretlen

s a régi tüzet olvasom szemedben

(nem volt mámor tiednél okosabb,

s okosság mámorosabb,

minden igaz mámornak kezét-nyujtó).

Igy ül együtt a mámor és okosság;

s az ördög-lépcső, mintegy Luna-parkban,

szalad a gyorsvonatnál viharabban,

szalad velünk, s majd kiszalad alólunk, -

(jó, ha így zökkenésnél, állomásnál

kicsit összefogózunk)...