Az elmátrónásodott Dóris

Dóris! míg úgy virágzottál,

Mint egy májusi szép fa,

Bokrétákat ajánlottál

Minden ifjú hajára.

Én is, más is szaggathattunk

Rólad friss virágokat,

Árnyékod alatt szíhattunk

Újító balzsamokat.

De virág-hullta szépséged

Hozván már gyümőlcsöket,

Kerűlünk, óh Dóris, téged

S álomtalan csőszödet.

Már most csak az ő számára

Kell neked virítani;

Kacsi! a más almájára

Számot sem kell tartani.

A szűz s mátróna a szemnek

Vét más-más tekintetet.

Tavasz van a szerelemnek,

Hideg ősz a tisztelet.

Hajdan egy pillantásodra

Mint kótogott kebelünk!

Most már komoly virtusodra

Bőlcs fázással ügyelünk.

Sovány lelkem titulussal

Bé kell érni néked már.

Kit mindennapos tónussal

Férjed morog, úgyebár?

Az a boldog kor eszébe

Asszonyságodnak jut-é,

Midőn ledér szerelmébe

Oly sok ifjú tégeté?

Dóris! Dóris! mit nem tettél

Az én lágy szívembe is.

Mi valál? de mivé lettél

Szent jármod alatt te is!

Már bút terem barázdáján

Asszonyságod homloka,

Már karcsú nyakad símáján

Hasat ereszt a toka.

Már, ahol domború voltál,

Lapos vagy és négyszegű:

Olyan állásra hajoltál,

Mint a bőgő-hegedű.

Már cédrusa szép testednek

Öles törzsök, nem súgár;

Egy pár narancsa mellyednek

Sárgadinnye-forma már.

Dóris! Dóris! mivé lettél

Szent jármod alatt te is!

De mit? jaj, akit szerettél,

Hanyatlani kezd az is.

Én is hanyatlok időmmel,

És kergetlek tégedet;

Nékem is roskadt erőmmel

Szivem meggémberedett.

Régi langom ellocsolta

Cipris pajzán gyermeke,

Virgonc kedvem elgázolta,

Csak füstöl szövétneke.

Elmém is, mely hajdanában

Az égnek tág boltjain

Átlövellt egy minutában

A Pégazus szárnyain.

Lassodik, s hogy megjárhassa

A szomszédság vőlgyeit,

Mankót fog és megolvassa

Minden tippenéseit.

Most is, hogy tréfás versembe

Játszhatnak még húrjaim,

Az, hogy ti juttok eszembe,

Régi kedves napjaim.

Sőt, Dóriskám! ha nem volna

Párod, úgy áldjon az ég

Szívem szívedhez hajolna,

S megifjodnám egyszer még.