Az élő halott

Elbotolt világrázó csatában

S harcterére dűlt az óriás,

Mint villám, mely legnagyobb fényében

Hangtalan sírt önmagának ás.

S bár mindent tud, ami van körében,

Mindent érez, mindent hall és lát,

Lelke megfeszített erejével

Fel nem bírja vészthozó karát.

Nyugszik mint holt, s ronda odujából

Törpe mérges fajzat búv elő,

Sárt dobál arcára s fegyverezve

Légyfullánkkal, majomgúnnyal jő.

Majd bátrabb lesz, felmász kebelére

És ottan tart undok lakomát,

Gyáva kérkedéssel feldícsérve,

Mint gyözelmeset, hitvány magát.

Óh mi kín, mi kín az óriásnak

Látni, tudni mindezt körüle,

S egy rázkódással le nem dobhatni,

Nem sujthatni egyet közibe.

Ah, de lelke minden erejével

Fel nem bírja vészthozó karát;

Ég dördülj meg, hogy feleszmélhesse,

Több nem kell, hogy megmentse magát.