Az élő halottak háza

Én látom őket s nem felejtem őket,

Ha ezer évig élek sem, soha,

Ó, szomorúbb volt, mint száz temetőkert,

Az a fehér és csöndes palota.

Az ablakon vasrácsok, holt virágok,

A kertben karbol és jód illata,

Élő halál hevert kemény vaságyon

És felüvöltött késő éjszaka.

Az egyiket, jaj, a nyavalya törte,

A másik úgy tördelte kezét,

Elkárhozottak sírnak így örökre

A szurkos éjben, mely égő setét.

Fehérkék csíkos köntösükbe jártak,

A legtöbb némán, mint komor barát,

Mint hallgatag mementók, síri árnyak,

Lemosva sorsuk vérét és sarát.

A szemeik kiégett fáklyafénye,

Kilobbanó lidérce rám vetett

Egekbe ordító panasz helyébe

Örökre fájó, holt tekintetet.

Én láttam őket, nem felejtem őket

S tudom, tudom jól, hogy ki bűne ez!

És hogy miért lett földünk temetőkert

S szívünk halálos gyászos és sebes.

Tudom, tudom jól. El volt rejtve mélyen,

De az ítélet trombitálni fog.

Már látom a jelet a hajnalégen,

Piros pecséttel nyílik a Titok!