AZ ÉLŐ SZOBOR

Szobor vagyok, de fáj minden tagom;

Eremben a vér forró kínja dúl;

Tompán sajognak dermedt izmaim;

Idegzetem küzd mozdúlhatlanúl.

Szemeim előtt képek vonúlnak el

A népemésztő harcok napiból:

Véráldozók a szent, örök jogért,

S bérért ölők éjszak csordáiból.

És látom gyermekimnek árnyait,

A vég csatában elhullottakét,

Varsó falán s az égő falvakon

Vad üldözőmnek vérrel írt nevét.

És hallom a vesztett csaták zaját,

Az árulók bal suttogásait,

S fejökre hajh le nem zúdíthatom

A megcsalottak szörnyü átkait.

S nem sírhatok, bár hő zápor gyanánt

Szememben a köny százszor megered:

Midőn kiér a zord világ elé,

Hideg, kemény jéggyöngyökké mered.

Agyamban egyik őrült gondolat

A másikat viharként kergeti:

Szent honfitűz, mely áldozatra kész,

S rút hitszegés, mely nyomban követi:

S a balszerencse minden ostora,

Mely népem érte annyi vér után;

Magas dicsőség a harc reggelén;

Inség, halál, gyalázat alkonyán.

S szívemben - oh mondhatlan szenvedés! -

Lázongva forr a szent boszú heve;

Gyúlt ház az, mely ön gazdájára ég,

Kit nem ragad ki szomszédok keze.

S holott örökké él a fájdalom,

Nehéz mellem sohajjal van tele;

De rajta áll megbűvölt gát gyanánt

A szenvedő szív márványfedele.

Nem szólhatok; nyögésem néma jaj;

Szó és fohász kihalnak ajkimon.

A gondolat s az érzés ölyvei

Csak benn tenyésznek gyötrő lángimon.

Emelten függ a harcra szomju kard,

De nem mozdúlnak a feszűlt karok;

Dermedten állnak lépő lábaim,

S nagy kínjaimtól el nem futhatok.

Oldódjatok, ti megkövűlt tagok,

Szakadj fel dúlt keblemből, oh sohaj!

Légy mint a földrendítő éji vész

Bútól, haragtól terhes és szilaj.

S te elnyomott szó, hagyd el börtönöd,

Törj át a fásúlt nemzedék szivén,

Hogy megcsendűljön minden gyáva fül

Menydörgésedtől a föld kerekén.

Kevés, de nagy, mit szólni akarok:

„Ember, világ, természet, nemzetek!

Ha van jog földön, égben irgalom,

Reám és kínaimra nézzetek!”