Az első

Egyszer, vadász-asztal körül,

Hol tréfa, élc közt folynak percek,

Eggyé kerül véletlenül

Sok fejedelmi vérü herceg.

Nagy házak sarja és komák mind,

Bár trónjuk másfelé ragyog.

Leülnének, ám a bolond int:

“Hohó! de melyitek nagyobb?”

Terítve dúsan, ékesen,

Mint ez magától értetődik.

De éhesen bár, sebtiben

Kell dönteni, ki ül elől itt?

“Hát - szól az egyik kérkedőn -,

Az én családom a legrégibb.

Király volt ősöm, még midőn

Csatlósok voltak a tiéid.”

Szomszédja spleenes gőggel ásít:

“Ki úr a legtöbb nép fölött?”

Dörmögve vágja rá a másik:

“Egy tagba nálam több a föld.”

Így árverelnek egyre-másra,

És már elhűlne a leves,

Mert már csak éppen egy van hátra,

De szólni már most ez se rest.

“Szó, ami szó, csak teremtmények,

Jött-mentek vagytok jó urak.

Nektek fölmondnak mint cselédnek,

Mint a ruhát fölváltanak.

Sok népetek, nagy földetek;

De megvolt már előbb, s úgy látom,

El is lehet nélkületek,

Ha megunva a járom.

Ám a dolog fordítva nálam.

Amelyen én uralkodom,

- Ez a különbség köztünk - házam

Szülötte az egyuralom.

Népek tejútját egyedűl

Tartjuk, mint Atlasz az eget.

Házam nélkül úgy szétrepül,

Mint az anyányi verebek.”

Összenéz a víg komaság;

Ez a beszéd sehogy se dőre,

A legidősebb fölkiált:

“Öcsém, kerülj előre”.